Ui: Régebben én is írtam neki egyet, amit az ő története ihletet, bár az enyém csak egy oldal, az ő hetével szemben, de ha van rá érdeklődés, kommentben jelezzétek, és valamelyik nap felteszem:) Bár annak inkább akkor van értelme, ha olvastátok az övét:) Ja, és jó olvasást!:)<3
/Livia/
Jessy Biedermann, 18 éves, idén érettségizett – állt a következő fénykép hátulján, amit felemeltem a dohányzóasztalról. Megfordítottam, és egy csinos, mosolygós, sötétbarna hajú, fehér bőrű lány nézett velem farkasszemet. Első pillantásra Hófehérke jutott róla az eszembe. Nézegettem őt egy darabig, aztán félredobtam. Nem illik Marcohoz. Túl fiatal, még tanulnia kell – gondoltam magamban. Nagyot sóhajtva félretoltam az előttem heverő fényképkupacot, amiben a Nikki, Kathrin, Lotte és általam összegyűjtött nőismerősök, nőrokonok fotói voltak; és hátradőltem a bézs bőrfotelben. Már legalább harminc lány fotóját végignéztem ma, de egyiküket sem találtam elég jónak, mindenkiben volt valami kis apró hiba. Nikki meg az ő idióta ötlete, hogy keressünk barátnőt Reusnak… Nem hinném, hogy Marco segítségre szorulna ezen a téren, de Nik addig nyaggatott, míg bele nem mentem. Beállított hozzám vagy száz fotóval, és meghagyta nekem, hogy válasszak valakit. Első alkalommal ott ült felettem, és figyelte, ahogy félredobálom a lányok képeit. Miután mindenkiben találtam valami hibát, megpróbált meggyőzni, hogy senki sem tökéletes, de nem járt sikerrel. Azóta minden egyes nap telefonált, hogy találtam-e már valakit, de eddig mindig nemleges válasszal tudtam csak szolgálni. Meg sem lepődtem már, mikor csörögni kezdett a telefonom, és a kijelzőn Nikki neve állt.
- Szia – köszöntem neki, miután megnyomtam a kis zöld telefonkagylót.
- Találtál már olyat, aki még neked is megfelel? – támadott le azonnal.
- Nem.
- Nem akarlak megbántani, de szerintem nincs olyan csaj, akivel összehoznád. Megmondom neked, hogy miért. Tetszik, és nem bírnád elviselni, ha mással látnád. – Hihetetlen. Nem is ismer olyan régóta, mégis belém lát. Nem szívesen, de magamban azért igazat adtam neki.
- Ez nem igaz – hazudtam. – Én Marint választottam, nem hiába van a gyűrű az ujjamon. – Az ékszerre tévedt a pillantásom. Gyönyörű, gyémántköves, fehérarany gyűrű volt, egy vagyonba kerülhetett. Szégyelltem magam, amiért így utólag úgy gondoltam, óriási hiba volt elfogadni. De én még nem akarok férjhez menni, túl fiatal vagyok hozzá. Ráadásul itt van Marco is, aki most alaposan felkavarta az állóvizet… - Csak szeretném, ha boldog lenne, ha olyan lány lenne mellette, aki tényleg jó neki.
- Jó, rendben – dünnyögte Nikki. Lehetett hallani a hangján, hogy egy szavamat sem hiszi el. – Szólj, ha van valaki. Én is fogok.
Már éppen le akarta tenni, mikor a fényképkupac tetején megpillantottam azt a fotót, amit már az elejétől fogva csak ide-oda rakosgattam, nem tudtam eldönteni, jó lenne-e vagy sem.
- Várj. Lehet, hogy mégis van. Carolin Böhs a neve – emeltem fel az asztalról a szőke lány képét.
- Ki ő?
- A nagybátyám lányának a férjének a húga.
- Tessék?
- Mindegy, távoli családtag. Most jutott az eszembe. Felhívom, beszélek vele, megmutatom neki Marcot, aztán csörgök. De tudod, hogy Marco a te kezed alatt van, neked kell rábeszélned. – Velem nem volt hajlandó szóba állni, mióta elmondtam neki, hogy eljegyeztek, és ez nagyon rosszul esett.
- Megoldom. – Letette, én pedig újra kézbe vettem Carolin-rokon fényképét. Carolin Böhs. Életemben ha háromszor találkoztam vele, és nagyjából ugyanennyi szót is váltottunk. Egyáltalán nem ismertem őt, semmit nem tudtam róla, nem is tudom, miért esett rá végül a választásom. Felhívtam a nagybátyám lányát – az unokatestvéremet – és a telefonhoz hívattam a férjét, aki lediktálta nekem Carolin számát. Ezután a lányt tárcsáztam, miközben reménykedtem, hogy éppen van valakije, így sajnos nem tud találkozni Marcoval. Meglepődött, mikor mondtam neki, hogy ki vagyok, és miért keresem, de belement a találkozóba.
Később Kathrin és Lotte társaságában tettünk egy látogatást Nikkiéknél. Nik boldogan mesélte, hogy augusztus elejére tervezik az esküvőt, és szeretnének rendezvényszervezőt fogadni. A másik két lánnyal szinte egyszerre kezdtünk tiltakozni, és felajánlottuk, hogy majd mi megszervezzük.
- Dehogyis. Livia, neked a sajátodat is meg kell, nem fogom az enyémet is a nyakadba varrni – próbált tiltakozni Nikki, de hármunk túlerejével szemben esélytelen volt.
- A miénk még nem most lesz – legyintettem.
- Nincs vita.
- Mi csináljuk, kész – fejezte be Lotte.
Végül belátta, hogy veszített, aztán még azt is beismerte, hogy igazából örül, hogy ilyen lelkesek vagyunk. Bastival is megbeszélték a dolgot, és miután ő is rábólintott, nekiláttunk tervezgetni és szervezkedni.
- De ne előtte. Legyen neki meglepetés – mondta Lotte, mire megbeszéltük, hogy majd akkor folytatjuk, ha Nikki nem lesz közöttünk.
- Remek, köszi lányok – jegyezte meg Nik, aztán hozzám fordult: – Livia, mi van azzal a Carolinnal? – Remek, előkerült a kedvenc témám. Bár elfelejtette volna!
- Azt mondta, szívesen találkozna Marcoval, szóval beszélj vele, és akár jöhet is egy randi – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. Nem gondoltam, hogy azonnal fel is hívja, de előkapta a telefonját a zsebéből, és tárcsázni kezdte a számot.
- Kihangosítom, de meg ne mukkanjatok – szólt ránk.
- Szia – vette fel meglepetten Marco. Ahogy meghallottam a hangját, összevissza kezdett verni a szívem. Tényleg nem értettem, mi van velem. Eddig Marin volt a mindenem, de mostanában azt vettem észre magamon, hogy valami megváltozott.
- Szia. Nem zavarlak? – kérdezte tőle Nikki. Miután nemleges választ kapott, folytatta. – Hogy vagy? Minden rendben?
- Már egész jól… ami a focit illeti.
- Ühüm. A másik problémád miatt szeretnék beszélni veled.
- Nincs másik problémám – tagadta. Hát persze, hogy nincs. Nekem sincs. – Mondtam már.
- Szóval, megismertem egy lányt. Carolinnak hívják.
- Hé, ácsi. Állj csak meg egy kicsit. Mondd, hogy félre értem a helyzetet. Most szerezni akarsz nekem egy csajt? – vonta kérdőre Nikkit.
- Úgy értelmezed, ahogy akarod. Küldök róla képet, miután letesszük. Csak látom, hogy nem vagy jól, és Livia is tudja. Nem akarja, hogy miatta…
- Ő is benne van? – Teljesen kiakadt. Abszolút megértettem, fordított esetben nekem sem lenne túlzott jókedvem.
- Marco! Kérlek. Nem kell tenni, hogy te jól megvagy. Egyszerűen megismertem a lányt, és te jutottál róla eszembe – szépített egy kicsit a történeten, igazából még ő is csak képről látta Carolin-rokont. És lényegében én is, ha azt a néhány esetet nem vesszük figyelembe, mikor élőben találkoztunk egy köszönés erejéig. – Aranyos, kedves, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.
- Miért vagy te ebben annyira biztos?
- Nem tudom. De érzem. Vasárnap ráérsz?
- Nem – válaszolta elnyújtva. Szinte láttam magam előtt, ahogy hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem megyek randira. Nem vagyok rászorulva a sajnálatotokra.
- Nem sajnálunk. Csak segítünk. Tudod mit? Kössünk alkut – ajánlotta neki Nikki. – Elmész egy randira Caroval, ha nem tetszik, nem kell többet találkoznod vele. Mi a probléma ezzel? Adj egy esélyt magadnak! – Titokban drukkoltam, hogy Marco nemet mondjon. Nem mondhat igent, nem teheti ezt velem!
- Úgysem hagysz békén, mi?
- Hát nem – vágta rá Nik vigyorogva. Mindannyian tudtuk, hogy ő nyert, csak a többiek örültek neki, én meg nem. Marco túl hamar megadta magát.
- Elmegyek – egyezett bele. – Mikor, hol?
Nikki megadta neki a címet és az időpontot, aztán elbúcsúztak egymástól. Pár perccel később elküldte neki Carolin fotóját, én meg magamra erőltettem egy mosolyt és pacsira nyújtottam a kezem.
- Indítványozom, hogy fürödjünk egyet – javasolta Nikki. Elindultunk a medence felé, aztán egyszerre ugrottunk bele.
Nem maradtam sokáig, mert semmi kedvem nem volt velük örülni, sőt egyáltalán semmihez nem volt kedvem, viszont az ő kedvüket sem akartam elrontani. Marko hívott, hogy ugorjak fel hozzá, de most nem akartam találkozni vele, úgyhogy arra hivatkoztam, hogy nem érzem jól magamat, ezért szeretnék inkább hazamenni és aludni egy nagyot. Az alvásból persze nem lett semmi, három óra forgolódás után feladtam a próbálkozást, kiültem a nappaliba, elhelyezkedtem a kedvenc fotelemben, magamhoz szorítottam egy kispárnát és bekapcsoltam a tévét. Semmilyen műsor nem kötött le igazán, de legalább elterelték a figyelmemet arról az éjszakáról, mikor Marconál jártam. Mert hogy napok óta másra sem tudtam gondolni, csak rá.
Napokkal később rám hárult az a csodás feladat, hogy elmehessek Carolinért a reptérre – elvégre az én rokonom volt. Kocsiba vágtam magam, aztán elindultam. A Párizsból érkező gépe késett, mert nem tudott leszállni, ezért tennie kellett még pár kört odafent, de aztán csak landoltak sikeresen, és Caro is megérkezett épségben. Három puszival üdvözölt és egyből csacsogni kezdett. Annyira lelkes volt a randi miatt, vagy ezerszer megköszönte, hogy leszerveztük neki. Fogcsikorgatva hallgattam őt vezetés közben, és már azon tűnődtem, hogy fogom kibírni őt az alatt a három nap alatt, amíg nálam lakik majd. Vajon megsértődne, ha egyedül hagynám a lakásomon, én meg lelépnék Markohoz?
Végül nem hagytam otthon, mert mire hazaértünk, lecsillapodott. Annyira kifárasztotta a repülőút, hogy miután megmutattam neki a szobáját, vacsora meg minden nélkül elvonult lefeküdni. Én persze aznap sem aludtam. A vőlegényem megint hívott, de ismételten hazudtam neki és kihúztam magam a látogatás alól. Ajánlotta, hogy majd akkor jön ő, de Carolinra hivatkozva ezt is visszautasítottam. Kicsit meg volt sértődve, mikor letette a telefont, de igazából ezen már meg sem lepődtem. Mostanában egyfolytában csak veszekszünk, mindenen felhúzza az orrát, egyszerűen semmi nem jó neki, amit csinálok vagy mondok.
A napomat ismét a fotelben fejeztem be, ráadásul itt is aludtam el, így másnap elgémberedett, fájós tagokkal ébredtem. A rosszkedv tehát már alapból megvolt, erre csak rátett egy lapáttal az aznap esedékes Marco-Carolin randi. Caro teljesen be volt zsongva, egyfolytában ruhákkal szaladgált ki-be a szobájából, és tőlem kérdezgette, hogy szerintem melyiket kellene felvennie. Unott fejjel, citromos teát szürcsölgetve ültem a konyhaasztalnál, és azért imádkoztam, hogy Nikki felhívjon azzal, hogy Marco ilyen-olyan elfoglaltság miatt lemondta a találkát. Miután ez nem történt meg, találomra ráböktem Carolin egyik ruhájára, aztán kiültettem magam mellé a konyhába, és elmagyaráztam neki, merre és hová kell mennie.
- Nem viszel el? Nem akarok eltévedni…
- Dehogy viszlek! – vágtam rá. Még csak az kellene… - Baromi egyszerű odatalálni, egyszerűen eltéveszthetetlen – nyugtattam meg.
Miután útjára eresztettem Carolint, valamivel el kellett terelnem a figyelmemet, mert azt vettem észre magamon, hogy azon kattog az agyam, vajon mit csinálhatnak éppen ezek ketten. Valakivel beszélnem kellett, úgyhogy felhívtam egy régi barátnőmet, akit ezer éve nem láttam, és elmeséltettem vele az életét. Ezzel sajnos csak fél óra ment el, utána más elfoglaltságot kellett találnom. Főzni akartam vacsorát kettőnknek, és direkt olyan kaját választottam, amihez nem volt minden otthon, hogy el kelljen mennem bevásárolni. Összevissza szlalomoztam a boltban a polcsorok között és tök felesleges dolgokat is megvettem, de legalább addig sem gondoltam Carolinékra.
A boltból hazafelé tartottam, amikor hívott Nikki.
- Rossz hírem van – közölte. Hát… Relatív, kinek mi a rossz… Ha most azt mondod, hogy jól megvoltak, az tényleg rossz. De ha azt, hogy Marconak nem jött be Carolin, én kiugrom a bőrömből boldogságomban. – Nem tetszett neki Carolin. – Akkora kő esett le a szívemről, mint még soha. Még jó, hogy Nik nem látott most, mert az arcomon szétterülő mosoly azonnal elárult volna. Hirtelen kedvem lett volna lehúzódni az út szélére, kiszállni a kocsiból és táncra perdülni az utca kellős közepén. – Azt mondta, felesleges volt játszanunk a kerítőt. Szerintem egyébként az volt a legnagyobb probléma, hogy mi szerveztük be a lányt, Marconak meg ott az a fene nagy büszkesége.
- Sajnálom. – Próbáltam ezt úgy mondani, mintha tényleg így is éreznék.
- A fenéket sajnálod – vágta rá Nikki. – Nagyon is örülsz. Még mindig azt gondolom, hogy tetszik neked, és nem akarod mással látni. Mi lenne, ha eldöntenéd, hogy őt akarod vagy Marint? Mert ez, ami most van, hármatok közül senkinek sem jó.
- Mondtam már neked, hogy Markot választottam. Marint.
- Akkor viselkedj is úgy, és verd ki a fejedből Reust. – Ha az olyan könnyű lenne… - jegyeztem meg magamban. – Nem te csókolóztál vele órákon át. – Na, később találkozunk. Szia – tette le a telefont.
Be kellett látnom, hogy Nikkinek igaza van. El kellett végre felejtenem valahogy Marcot és azt az éjszakát, mert én más menyasszonya vagyok, nem az övé. Otthon úgy döntöttem, hagyom a fenébe a vacsorát, és inkább felhívom Reust. Azt nem döntöttem még el, hogy mit mondok majd neki, csak hallani akartam a hangját. De hiába próbálkoztam, nem vette fel, utána egyszerűen kinyomta, végül pedig kikapcsolta a telefonját. Nem akart beszélni velem most sem, ahogy azóta egyszer sem tudtam elérni, hogy elmondtam neki az eljegyzést. Nem esett jól, de meg tudtam érteni, és talán így lesz a legjobb. Ha nem beszélünk, könnyebb lesz kiverni a fejemből.
Megvártam, hogy Caro hazaérjen és elsírja nekem minden bánatát. Azt mondta, a randi egy katasztrófa volt, Marco nem volt hajlandó beszélgetni vele, alig lehetett kipréselni belőle pár szót, ezért inkább hamar véget is vetettek az egésznek. Kicsit vigasztaltam szegény rokont, aztán viszont, jó menyasszonyhoz hűen meglátogattam végre a vőlegényemet.
- Nahát, te még tudod, hol lakom? – jegyezte meg egy kis éllel a hangjában, miután ajtót nyitott.
- Ha egész este ilyen leszel, inkább el is megyek – sértődtem meg egyből. – Nincs kedvem a hisztidet hallgatni.
- Mész Reushoz? – Na, ez volt az a pillanat, amikor sarkon fordultam és otthagytam őt. Tényleg nem volt kedvem ehhez az új, kiállhatatlan Marko Marinhoz… Csak tudnám, mikor változott meg ennyire. Azelőtt soha nem viselkedett velem így. Nyilván a Marcos dolog is szerepet játszott abban, hogy nem bízik bennem, de attól még nem kellene egyfolytában hisztiznie és engem piszkálnia. Hozzámegyek, az ő felesége leszek, és ha azt nézzük, hogy soha nem akartam ilyen fiatalon férjhez menni, akkor ez elég nagy áldozat a részemről. Igazán megérdemelném, hogy normális legyen, és úgy viselkedjen, mintha tényleg szeretne.
Bűntudatom volt, amiért az első utam egy nyilvános telefonfülkéhez vezetett. Előhalásztam a mobilomat, megnyitottam a névjegyzéket és kikerestem Reus számát. Dobtam pár érmét a készülékbe, aztán tárcsáztam. Nem tudom, hogy miért pont hozzá fordultam már megint, mikor Marko és köztem nem volt minden rendben. Nikkit is hívhattam volna, mégsem őt választottam.
- Ne tedd le, légy szíves! – szóltam bele, miután Marco felvette.
- Nem akarok beszélni veled – dünnyögte, de nem nyomta ki. Fél siker.
- Tudom, csak… Megint veszekedtünk Marinnal.
Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó végén, aztán végre megszólalt: - Nem hiszem, hogy ezt velem kellene megbeszélned. Őt választottad, oldjátok meg együtt a problémáitokat, és engem lehetőleg hagyjatok ki belőle. Nem rohanhatsz mindig hozzám, ha valami bajod van vele. Felejts el, én is azon vagyok. És ne keress többet, ne nehezítsd meg a dolgunkat… - Ismét elhallgatott egy kicsit, aztán még hozzátette: - Remélem, legalább boldog leszel mellette.
Az utolsó mondata után már csak egy kattanást hallottam, majd a telefon zúgását. Hát ennyi volt. Így, hogy az ő szájából is hallottam, hogy el kell felejtenünk egymást, végleg beletörődtem, és megfogadtam, hogy most már tényleg minden erőmmel ezen leszek. Kezdő lépésként félretettem a saját büszkeségemet és visszamentem a vőlegényem lakásához. Becsengettem, és vártam, hogy újra ajtót nyisson.
- Ne haragudj, hogy az előbb csak úgy itt hagytalak.
- Szerintem inkább nekem kellene bocsánatot kérnem – vakargatta a tarkóját. – Gyere be. – Szélesebbre tárta az ajtót, én pedig beléptem. Egyenesen a nappaliba mentem és elhelyezkedtem a kanapén. – Kérsz valamit inni? – kérdezte Marko. Nemet intettem a fejemmel, nem voltam szomjas. A vőlegényem letelepedett mellém, megfogta a kezem, és a jegygyűrűmet kezdte nézegetni. – Felejtsük el ezt a Reus-dolgot, rendben? – pillantott rám. – Mintha meg sem történt volna.
- Mintha meg sem történt volna – ismételtem. Már régen így kellett volna tennünk.
- Milyen esküvőt szeretnél? – váltott hirtelen témát.
- Semmi nagy felhajtás – vágtam rá, miután leküzdöttem a meglepettséget. – Csak szűk családi kör és barátok.
- Remek – bólintott. – Mielőtt visszajöttél, azon gondolkodtam… Mit szólnál, ha már a jövő hónapban összeházasodnánk? – vetette fel az ötletet. Köpni-nyelni nem tudtam. Hogy a jövő hónapban?! És ezt mégis hogy képzeli, honnan lesz ruhám, ki fogja megszervezni, hol lesz egyáltalán maga az esküvő és a lagzi? Idióta ötlet volt, minden egyes porcikám tiltakozott ellene, végül mégis belementem. Hogy miért? Azért, mert minél hamarabb a felesége leszek, annál hamarabb tudatosul bennem, hogy én hozzá tartozom. Csakis hozzá. Marcot pedig el kell felejtenem.
Egy hónapnyi lázas készülődés kezdődött, Nikki esküvője végül maradt a másik két lányra, mivel nekem a sajátommal kellett törődnöm. Szereztünk rendezvényszervezőt, aki azért sokat segített, meg persze a barátok, rokonok is jelezték, hogy ha bármire szükségünk van, csak szóljunk. Két héttel Nikki és Basti esküvője után a miénk napja is elérkezett. Addigra már teljesen kimerült voltam, még az utolsó nap is éjszakáztam volna, és az utolsó simításokat intéztem volna, ha a lányok nem követelik, hogy este nyolc órakor húzzak el aludni, nehogy karikás legyen a szemem a nagy napon.
Reggel korán keltem, fürödtem, aztán kiültem a konyhába, de egy falatot nem bírtam enni, bármire ránéztem, felfordult tőle a gyomrom. Később beállított hozzám Nikki és Kathrin, hogy segítsenek a készülődésben, ami abból állt, hogy mindent ők csináltak, nekem jóformán megmukkanni sem volt szabad. Hallgathattam a rendezvényszervezőt, aki szintén ott mászkált a szobában, pontos menetrendet készített nekem az egész napról, éppen azt ismertette. A templomi szertartásra délután ötkor kerül majd sor, az anyakönyvvezető hatkor fogad minket, fél nyolctól pedig mehetünk az előre lefoglalt étterembe vacsorázni, majd a lagzira.
Miután elkészült a hajam és a sminkem, köntösbe bújva rohangáltam a lakásban, felforgattam mindent, mert az istennek sem találtam egy szem gyógyszert, ami csillapíthatná a fejfájásomat. Végül Kathrin táskájából került elő egy-két szem pirula, amit egy kis vízzel be is vettem, hogy gyorsan hasson.
- Nem kellene idegeskedned – jegyezte meg Manu barátnője.
- Mintha tudnám irányítani – morogtam. Többet nem zargattak ezzel, inkább követelték, hogy vegyem fel végre a ruhámat is. – Minek? Nem korai még?
- NEM! – vágták rá egyszerre, aztán összenevettek. Berángattak a hálóba, óvatosan kiemelték a ruhát a dobozából és csodálták egy kicsit a vállfán.
- Olyan szép, annyira hozzád illik – áradozott Nikki az A-vonalú ruháról, amit mell alatt gyöngyberakás díszített, alul pedig csipke. A rendezvényszervezővel két napon keresztül jártuk a várost, hogy rátaláljunk. Leginkább azt szerettem benne, hogy nemcsak szép, hanem könnyű is volt, és lehetett mozogni benne. Miután felvettem, a cipőbe is bele kellett bújnom, mert a csajok és az időközben beállító anyukám látni akarták az összképet. Addigra a csokrom is megérkezett, egy vázában tároltuk, hogy le ne kókadjon indulásig.
Éppen elkészültem mindennel,
mikor csengettek. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az, mert senkit nem vártunk
már. Lotte nem tud jönni az esküvőre, nincs is most itthon, szóval ő tuti nem
lehetett a folyosón. Mindenki mással a templomban találkozunk majd, apukám
pedig közvetlenül indulás előtt érkezik csak. Nikki szaladt ajtót nyitni, és
hamarosan André Schürrle társaságában tért vissza a szobába.
- Szia – üdvözölt André, aztán
két puszit is kaptam tőle. Régebbről ismertem őt, szinte gyerekkoromtól fogva
és mindig is jóban voltunk. Később aztán más-más városba kerültünk, és csak
néha tartottuk a kapcsolatot, de mostanában megint egymásra találtunk. Sokat
segített, amikor éjszaka be kellett jutnom a válogatotthoz. – Beszélhetnénk
négyszemközt?- Persze – bólintottam. A lányokat kiküldtem a konyhába és adtam nekik egy kis elfoglaltságot, hogy ne unatkozzanak. Mert ha unatkoznak, akkor hallgatóznak is. – Valami baj van? – fordultam vissza Schürrléhez.
- Nem tudok róla – mosolygott. – Először is hadd dicsérjelek meg, nagyon szép menyasszony lettél. Kár ezért a szép ruháért, de nem hiszem, hogy szükséged lesz rá ma…
- Hogy?
- Nemrég elbeszélgettem kicsit egy nagyon jó barátommal, és szóba kerültél te is… Javaslom, hogy menj le egy kis friss levegőt szívni az utcára – mondta sejtelmesen. Teljesen összefüggéstelen magyarázat volt, nem is értettem, mit akar.
- Beszélj már értelmesen… - morgolódtam, de nem volt hajlandó többet mondani, csak felajánlotta, hogy szórakoztatja addig a lányokat, amíg megjárom. – De így menjek? – mutattam végig magamon.
- Fogja díjazni, nem hiszem, hogy arra számít, megjelensz előtte menyasszonyi ruhában – vonta meg a vállát.
- És kiről is beszélünk?
- Ajj, Livia, menj már, és ne kérdezősködj – lökdösött finoman a bejárati ajtó felé. – Majd meglátod, ha eddig még nem jöttél rá.
- Ugyan miből jöttem volna rá, mikor nem mondtál semmi érdemi információt? – morogtam, mire megjegyezte, hogy csak nem figyeltem eléggé. Kikísért a lépcsőházba, mert szerinte magamtól sose jutottam volna el odáig. – A lépcsőn nem akarsz lelökni?
- Még egyszer megszólalsz, akkor fontolóra veszem – nevetett. – Na, menj, ne várakoztasd meg. Nem volt valami könnyű rávenni, hogy eljöjjön.
Elindultam lefelé a lépcsőn, hiszen csak két emeletet kellett lesétálni, az nem jelentett gondot. Illetve most annyiból igen, hogy figyelni kellett a ruhámra, nehogy rátapossak és elszakítsam. Miután szerencsésen leértem, megigazítottam mindenhol a ruhát, aztán kinyitottam az ajtót, de a küszöbön megtorpantam. A társasház előtt, amiben laktam, Marco autója parkolt, ő maga a kocsinak dőlve várakozott. Meglepődött, mikor meglátott a csipkés-gyöngyös csodában, de aztán elindult felém. Leléptem a járdára, közben a szívem összevissza, mindenféle szabályosságot mellőzve vert. Egy hónap kevés volt, hogy elfelejtsem őt. Talán egy élet is kevés lenne… http://www.youtube.com/watch?v=oxqnFJ3lp5k
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor már ott állt előttem pár lépésre. Eszembe jutott, mit mondott odafent Schü… Elbeszélgetett egy jó barátjával. Marcoval.
- Majd elmondom, útközben mindent megbeszélünk. Szállj be – bökött az autója felé.
- Micsoda? Minek? – pislogtam rá meglepetten.
- Nem mehetsz hozzá, tudom, hogy nem szereted őt – jelentette ki. – Illetve… Tudom, hogy nem őt szereted – pontosított aztán. – Gyere velem – nyújtotta felém a kezét. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy elhatározzam magam. Igaza volt abban, amit mondott. Hiba lenne hozzámenni Markohoz, hiszen már egy ideje nem ugyanazt érzem iránta, mint az elején. Még mindig kedvelem, de már nincsenek pillangók a gyomromban, ha meglátom, se remegő térd, semmi. Mostanában ezek a „tünetek” leginkább akkor jelentkeztek, ha Marcoval találkoztam vagy beszéltem. Belecsúsztattam a tenyeremet az övébe, mire megjelent az arcán az a tipikus Reus-mosoly. Akkor már biztosan tudtam, hogy jól döntöttem. Azt nem említette ugyan, hová akar vinni, de nem is számított. Tőlem akár a világ végére is elmehetünk, nekem ezentúl minden hely megfelel, ahol ő is ott van.
Szió!
VálaszTörlésMegjöttem. A komi nem maradhat el ide sem. Haha, igazatok volt, Marco tényleg megszöktet mindenkit. De nem bánom, Lívia illik hozzá ;)
Na de kezdem az elején. Az a képválogatás nagy volt. Persze, hogy nem talált senkit, hiszen nem is akart úgy igazából, amit megtudok érteni :D Nikinek totál igaza volt.
A kedves rokonka nekem se volt szimpatikus, nemhogy Líviának. És mikor megtudta, hogy nem jött össze a Marcos dolog. az jó kis rész volt. Én se sajnáltam volna XDD
Aztán a veszekedés Marinnal. Ez a kapcsolat tényleg nem olyan volt, mint előtte, hiszen akkor nem Marcon járt volna az esze. A telefonhíváskor igaza volt a szőke németnek.
Kicsit gyors esküvő lett, de azért nem valósult meg talán. Jó is hogy Schü intézkedett Marcoval együtt. Azért Marint sajnáltam. szar érzés lehet az oltárnál megtudni. De azért jobban örültem a szöktetőnek :P
Na ennyi lettem volna így késő éjjel. Remélem értelmeset írtam :D
Bye
Madárka.