Not a drive by 3.

Harmadik és egyben utolsó. Líviának nagyon szépen köszönöm a helyesírás ellenőrzést, lustaságom miatt, most megkértem őt. Most, hogy ezzel végeztem, már íródik a focis új része, igyekszem minél hamarabb feltenni. Jó olvasást!

Belenéztem a tükörbe, mielőtt kimentem volna a már öt perce várakozó fiúkhoz. Egy kék mini ruhát öltöttem magamra, amelynek nem volt pántja, és mell alatt egy fehér szalaggal volt körbefuttatva. Nem akartam sem kiöltözni, sem alulöltözni, ezért döntöttem végül emellett. Nem feszült rám, de nem volt túl bő se, mert azokat utálom, úgyhogy viszonylag semleges volt, illetve egy nem utolsó szempontnak is eleget tett: kényelmesen éreztem magam benne. Lábbelinek most nem magasat választottam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fiúk terve, azt meg nem akartam, hogy fájjon a lábam. Bár volt ideje hozzászokni, mégsem tette, így minden nap megszenvedtem vele. De ahogy mások mondanák: ez a nők átka. Bárcsak ez az egy lenne.
Liviával egyszerre léptünk ki a szobánkból, amin mindketten mosolyogni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, a színvilág mégis egyezett. Ő azonban egy kicsit sportosabban öltözött fel, mint én, ugyanis farmer rövidnadrágot húzott kék tornacipővel, és ugyanolyan színű pólóval.
- Készen vagyunk – jelentettük be, aztán körbepusziltuk egymást.
- Ideje volt – jegyezte meg Marco.
Rajta fehér póló volt, fekete térdnadrággal és fehér sapkával, míg Mario megfordított fekete sapkában, fekete pólóban és szürke térdnaciban feszített. Ha így láttam volna meg először, egy percig sem gondolkodtam volna, hogy elmenjek-e vele. Bár határozottan jobb, hogy nem így történt. Akkor már rég elfelejtettük volna egymást, és csak egy lett volna a sok közül.
Még tinédzser koromban sok oldalt nézegettem a randevúkról. A legtöbb mindig azt mondta, hogy az ideális randi előre megbeszélt. Hogy tudjuk hova megyünk, mert úgy fel tudunk öltözni alkalomhoz illően. Nos, a mi négyesünk ezek szerint már az első lépést elrontotta. Minden cikk legvégére pedig oda volt írva, hogy tisztában kell lenni a másik szándékaival, például, hogy egy éjszakás, vagy komoly kapcsolatot szeretne-e a partnerünk. Ha listát írtam volna, emellé sem írhattam volna pipát. Azért remélem, nem torkollik majd katasztrófába.
- Hová megyünk? – kérdeztem meg, miután bezártam a bejárati ajtót, és letoltam a szememre a fejemen lévő napszemüveget. – Bocsánat, de megvakulok – magyaráztam mozdulatomat. Én is utáltam napszemüveges emberrel beszélgetni, mert nem láttam a szemét, de háromfős társaságomat úgy tűnt nem zavarja.
- Mikor voltatok állatkertben? – Marcot nem tanították meg, hogy kérdésre nem válaszolunk kérdéssel?
- Szerintem akkor, amikor apa elvitt még tíz éves koromban – válaszolt Liv, én pedig bólogattam. Körülbelül én is akkor.
- Remek. Akkor odamegyünk – mosolygott Marco. Áldottam az eszemet, amiért nem magassarkút vettem fel.
- Miért? Ennyire szeretitek az állatokat? – érdeklődtem, mivel furcsálltam a helyszínt.
- Igen, szeretem Marcot – ugratta barátját és csapattársát Mario.
Az út további részében kiveséztük az összes állatfajt. Kiderült, hogy Marionak a majom, Marconak pedig az oroszlán a kedvenc állata. A majmot nem tudta megmagyarázni, ezért aztán Marco visszaadta Marionak az előbbi szívatást, és közölte velünk, hogy azért szereti őket, mert szerelmes magába. Ezt persze hangos nevetés követte, amire Mario megjátszotta a sértődöttet, gondolom ürügyet találva arra, hogy egy kicsit leszakadjunk a Livia-Marco párostól. A négyfős sorból, kettő-kettő személyes lett, amit Mario úgy ért el, hogy a kezemnél fogva hátrébb húzott, azonban nem engedte el, miután rendeződtünk. Eszembe jutottak Livia szavai, mielőtt a srácok megérkeztek, miszerint ez arról szól, hogy megismerjük egymást, illetve a megváltozásom első lépése a mai nap. De nem akartam magamról beszélni, belegondolva nem is tudtam volna mit mondani. Nem célszerű randin előhozakodni az egyéjszakás kalandjaimmal, ami lehet, hogy a srác számaival is vetekedhet, nemde? Ezért inkább hagytam, hogy ő meséljen.
- Szóval, győzz meg, miért jó a foci? – vetettem fel a témát. Kezdetnek jó lesz.
Sosem néztem focit, mert nem érdekelt igazán. Kiskoromban apa sokat nézett, ezáltal tudtam néhány dolgot, később pedig a gimiben hallottam eredményeket, illetve amikor unottan kapcsolgattam a tévét, láttam pár másodpercet az éppen menő meccsekből, de sosem éreztem késztetést arra, hogy leüljek és 90 percig azt nézzem, ahogy pasik rohangálnak a labda után.
- Erről nem tudlak meggyőzni. Ha érdekel, akkor érzed, ha nem, akkor nem. De benevezek veled egy meccsnézésre – ajánlotta fel.
- Hm… majd megdumáljuk. Hány évesen kezdted?
- Anya szerint még a hasában – nevetett. – Amúgy oviban, aztán egyszer csak ott találtam magam Dortmundban és a válogatottban.
Még nem is merült bele a témába, de éreztem, hogy erről élete végig tudna beszélni, mert imádja, amit csinál. Remélem, hogy egyszer én is megtalálom azt, amit ilyen odaadással tudok csinálni. A változástréning kedvéért pedig ezt hangosan is kimondtam.
- Most nem csinálsz semmit?
- De, épp sétálok – lóbáltam meg a kezünket egy mosoly kíséretében. – Miután befejeztem a sulit, már eszeveszetten buliztam. Nem vállaltam el semmilyen munkát, mert tudtam, hogy nem végezném rendesen. Mondjuk ki, nem lettem volna megbízható. De azt hiszem, hogy ezen is változtatni fogok.
- Megbeszéltetek mindent? – bólintott fejével Livia felé.
- Igen. A kompromisszumok csodákra képesek.
Amikor megérkeztünk, Mario elengedte a kezem, hogy ki tudja fizetni a jegyet. Meglepődve tapasztaltam, hogy hiányzott a érintése, mégsem nyúltam a kezéért, mikor beléptünk az állatkert kapuján. Hogy a késztetést leküzdjem egy térképet vettem a kezembe, majd tanulmányozni kezdtem, bár annyira nem érdekelt, hogy mi merre van. Végül felnéztem, hogy megmondjam, merre menjünk, de tekintetem összeakadt Marioéval. Zavartam fordultam el, és értetlenül. Persze, a kezdeti nehézségek ellenére rájöttem, hogy nem rossz srác, sőt igazából borzalmasan aranyos, de megijesztett, hogy mennyire vonzódom hozzá. Hiába voltam már előtte rengetegszer férfivel, ő más volt, és ettől megijedtem.
- Menjünk, mielőtt megszöknek – siettem Marcoék után, és Livia mellé soroltam.
Lassan haladtunk állattól állatig, és amelyikeket lehetett, azokat meg is etettük. Egy pillanatra sem tágítottam Livia mellől, bár ez önző dolog volt tőlem. Tudtam, hogy sokkal szívesebben lenne Marcoval kettesben, de nem volt bátorságom újra Mariora nézni. Szerencsére a pillangóknál a két M azt mondta, hogy ők most nem jönnek be, így én Liviával megbeszélhettem aggályaimat, amíg a lepkék között sétáltunk.
- Csak lazán. Tudom, hogy eddig arról papoltam, változz meg, de próbálj Mariora is úgy tekinteni, mintha csak egyszeri alkalom lenne.
- Próbáltam, de nem tudok – nyavalyogtam.
- Nyugi! Aj, tudod, hogy nem vagyok jó tanácsadó – adta fel. – Csak… hagyd, hogy sodorjon az ár!
Bólintottam, aztán kimentünk, mert már túl sokáig időztünk bent. Livia megkérdezte merre megyünk tovább, mivel itt kétfelé ágazott az út, mire a két focista egyszerre vágta rá az ellentétes utat. Egy ideig érvelgettek, addig mi leültünk egy padra, mivel nekünk mindegy volt. Osztottak, szoroztak, aztán arra jutottak, hogy Marco menjen, amerre akar Liviával, és Mario is jön velem, amerre ő akar. Szorongásom ezután fokozódott, de próbáltam ellazulni, nézegetni az állatokat és élvezni a hangjukat. Ezek kicsit megnyugtattak.
- Nézzük meg a majometetést – kérte Mario olyan szépen nézve, hogyha nem tetszett volna, akkor is rögtön beleszerettem volna.
Beverekedtük magunkat a már gyülekező csoportba, hogy lássuk, mi történik, ne csak halljuk, de arra figyeltünk, hogy kisgyerekek elől ne takarjuk ki a képet. A férfi, aki gondozta Mario kedvenc állatait, közben beszélt a szokásaikról, és hogy tudják, mikor vannak ők a középpontban. Ennek remek példája volt az egyik majom, aki amint meglátta a népes tömeget tenni kezdte az agyát.
- Az a majom hasonlít valakire – néztem hátra Mariora, aki túl közel állt hozzám.
- Ó, ne is folytasd – nevetett, aztán mindketten visszafordultunk a jókedvű, immáron jóllakott állatokhoz.
Másodperceken belül a derekamon éreztem a kezét, ahogy átkarolt. Nem tudtam, hogyan reagáljak, de aztán Livia szavaira gondoltam, és hagytam maguktól alakulni a dolgokat. Nekidőltem a mellkasának, és úgy figyeltem tovább az eseményeket, amíg vége nem lett.
Mivel már körbejártuk az egész állatkertet, odasétáltunk a megbeszélt találkozó helyre.
- Különben, neked melyik állat áll legközelebb a szívedhez? Ha már én elárultam furcsa kedvencemet – mosolygott közben. Igazából egész végig mosolygott, de most nem az idegesítő vigyorával, hanem a zabálnivalóval, amitől nekem is felfelé görbült a szám.
- Hát az enyém elég átlagos: delfin.
- Tényleg? – Mintha felcsillanni láttam volna a szemét, ezért rákérdeztem, de válaszul csak a fejét rázta, hogy semmi fontos, így hát ráhagytam. – Szóval… én jól éreztem magam ma – mondta, mielőtt még odaértünk volna Liviáékhoz.
- Igen. Érdekes bepillantást nyerni az állatok életébe. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy egyik legjobb napom volt, hogy örülök, hogy megismertem, hogy adhattam magamból én is valami mást, mint amit a legtöbb embernek mutatok.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – Nos, legalább azt elértem, hogy a nap folyamán először ne mosolyogjon.
- Én is jól éreztem magam – tuszkoltam ki végül magamból. Nem értettem, miért megy ennyire nehezen. Ez csak egy mondat, ami betűkből áll, amiket a számmal kell formázni. Nincs benne semmi bonyolult… és mégis.
Amikor összetalálkoztunk egymással, készítettünk egy csoportképet, aztán elindultunk hazafele. Marco és Mario elkísértek minket, miközben megkaptam mindkettejük számát, természetesen ők is az enyémet. Reméltem, hogy Mario fel fog hívni, mert tudtam, hogy én nem fogom.
Későn értünk haza, mivel eleve későn indultunk, mindezt azért, hogy ne zaklassák a fiúkat a rajongóik, aminek végül is megvolt az eredménye, mert egyetlen egybe sem botlottunk bele. Különösen tetszett Marioban, hogy nem tétovázik, nem áll szerencsétlenül előtted, azon gondolkodva, hogyan köszönjön el. Nekem ez csak jó volt, mert ha nekem kellett volna dönteni, valószínű ott állunk reggelig, ide-oda lépkedve. Ő nagyszerűen megoldotta a helyzetet. A szám sarkába adott puszit, így aztán az nem volt sem csók, sem egyszerű puszi. Áldom az eszét, bár legszívesebben letepertem volna. Mielőtt végleg eltettük volna magunkat másnapra, megbeszéltük, kivel mi volt, hogy alakulnak a dolgok. Nekik minden bizonnyal hamarabb össze fog jönni a dolog, mert mindketten szókimondóbbak, és esküszöm, hogy az ég is egymásnak teremtette őket. Amíg nem voltak velünk, elcsattant köztük pár csók, ami egyáltalán nem lepett meg, és a búcsúzásuk is jelenősen hosszabbra sikeredett, mint a miénk, Livia állítása szerint azonban, még nincsenek együtt. Próbáltam meggyőzni, hogy általában azok csókolóznak, akik járnak, na meg én, de ez megint más téma, mégis ragaszkodott az állításához, mert számára egy kapcsolat ott kezdődik, hogy kimondják. Újabb dolog, amiben nem értünk egyet. Néha nagyon béna tud lenni az a beszélgetés, amiben végül kijelentik, hogy igen együttvannak, ezért én szeretem kerülni. Bár ebben sincs sok gyakorlatom. Legutóbb kilencedikben volt barátom, akkor egy évnél kicsivel tovább, de kiderült, hogy az elején többször is megcsalt, amiért nem feküdtem le vele. Utána döntöttem el, hogy egyik férfi sem fog érdekelni, mert egyik sem érdemli meg. És félek… mert nem tudom, hogy Mario megérdemli-e. Ha biztos akarok benne lenni, hogy nem csinálnak belőlem megint bolondot, talán nem egy neves focistával kéne kezdenem, akit körbeugrálnak a rajongó lányok, és aki az első találkozásunkkor, csak egy kiadós szexre vágyott, mindenféle érzelemtől mentesen. De hát mit beszélek? Én is pontosan azt akarom, akartam. Ha kettőnket nézzük, lehet inkább neki kéne félnie, mert még csak most térek rá a helyes útra. Nem is értem, miért akarna ő terelgetni, egyáltalán akar-e? Talán jobb is volt, hogy a telefonom üzenetet jelezve rezegni kezdett. Ki tudja, a végén hova lyukadok ki végül, mert ha én gondolkozok, akkor ott már baj van.
Kitaláltam a következő randinkat. M:-)Először elmosolyodtam, aztán újra gondolkodni kezdtem. Tudja, hogy nyert ügye van, mert az üzenetben egy darab kérdés sem volt. Szimplán kijelentette, hogy lesz következő, ezért újabb elismerés jár neki. Valószínűleg tudja, hogyha választási lehetőséget ad, akkor a saját hülyeségem miatt valamiért visszakozok. Nem hagyott menekülési útvonalat. Ez viszont a másik oldalról nézve aggasztó. Már ilyen hamar írt, mi van, ha semmi levegőm nem lesz mellette, ha összejövünk? Nekem kell valamennyi szabadság, különben megfojt az egész kapcsolat, és feladom. Ilyen szempontból meg jó, hogy focista. Sok a dolga, ezért nem lesz rám mindig ideje. Valószínűleg fontosabb lesz a karriere, mint én. Állj! Kiabálta végre egy hang a fejemben. Abba kell hagynom! Saját magamat zavarom össze. Egyszer rábeszélem magam, rögtön azután le. Ez így nem jó. Bárcsak aludnék már, akkor kikapcsol az agyam, és nem fárasztom magamat a saját hülyeségeimmel.
Valamikor, magam sem tudom pontosan, mikor, de két idióta gondolatmenet között végre beléptem az álmok kapuján, ahol hét kellemes órát töltöttem el. Nem mondanám, hogy kialudtam magam, de legalább egy kicsivel pozitívabban láttam a dolgokat, mint elalvás előtt. Pizsamában, álmosan sétáltam ki a konyhába, hogy kapucsínóval ébresszem fel magam. Minden reggel próbálkoztam ezzel a módszerrel, de minden alkalom után rájöttem, hogy fikarcnyit sem segít. De azért nem adom fel.
- Szia – köszönt Marco, amikor leértem.
- Mi? Mit keresel itt? – ijedten néztem szét. Mario is itt van? Hangosan azonban nem kérdeztem meg.
- Szabadnapom van, úgyhogy Liviával töltöm a napot. Nem igazán vagyok a lassú kapcsolatok híve – magyarázta.
- De hol van Liv?
- Kiment a mosdóba, gondolom mindjárt itt lesz.
- Jó, én visszamegyek és kipofozom magam – fordultam vissza a szobám irányába, de mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, még kihajoltam. – Ha már itt vagy, hasznosítsd magad. Csinálj nekem kapucsínót!
Felöltöztem, és a fürdőben megmosakodtam, majd újra kimentem, immáron teljesen ébren. Elvettem a bögrét, amiben a koffeintartalmú nedű volt, és ahogy szoktam, gyorsan megittam. Ellentétben velem Livia az övét még mindig kiskanállal kavargatta, anélkül, hogy ivott volna belőle. Órákig tudta kortyolgatni, és minded nyelés után alaposan megkavarta.
- Mario üzeni, hogy délre itt lesz, addig készülj el – adta át az üzenetet Marco, amit megköszöntem, de azért érdeklődtem afelől, hová megyünk. – Nem mondom meg, de ha az érdekel, mit vegyél fel, akkor mindegy, mert ott úgyis át kell öltöznöd.
Furcsán néztem rá, hiszen a válaszával még jobban összezavart. Elképzelni nem tudtam, hogy mit tervezett mára, de aztán feladtam, hogy kiszedjem Marcból. Inkább bementem a szobába, és kikészítettem egy ruhát, amit majd felveszek. Lustaságom határtalansága miatt azonban ezután az ágyra vetettem magam és a tévét kezdtem bámulni. A Sky sporton épp egy Dortmund meccs ismétlése ment. Gondoltam, ha már van onnan két ismerősöm, egy kicsit tájékozódom. Végül annyira belemerültem, hogy fél tizenkettőkor ijedten ugrottam fel, és kapkodni kezdtem. Beleugrottam a felül fekete, alul lila színű ruhába, amelynek a közepén egy díszcipzár futott végig, aztán kihúztam a szemem alul és felül is lilával. A hajamat a melegre tekintettel egyszerűen felfogtam, majd büszkén néztem a tükörbe, mert időben elkészültem. A csengő megszólalásával egyszerre nyitottam ki a szobaajtómat. A gerlepár egyáltalán nem gondolt arra, hogy esetleg ajtót nyit, bár lehet nem is hallották, mert annyira belefeledkeztek egymás kényeztetésébe, ezért én sétáltam oda, hogy beengedjem Mariot.
- Még kell egy fél perc, sietek – ígértem neki, aztán elszaladtam a mosdóba, hogy út közben ne legyen rá gondom.
Visszafelé menet belebújtam a cipőmbe is, ami ma is lapos volt, és odaszóltam Liviáéknak.
- Tiétek a ház, isten tudja mennyi időre. Használjátok ki a lehetőséget, de kérlek, ne a konyhában, és ne olyan helyen, ahol utána én még járok.
Kezükkel intettek, amivel jóformán azt kérdezték, miért vagyunk még mindig itt, ezért jobbnak láttam végre elindulni.
- Nagyon jól nézel ki, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a cipzár csak dísz-e – utalt a ruhámon lévő díszítőelemre.
- Talán később megtudod – válaszoltam, aztán elindultunk, isten tudja, hogy hová.
Ma nem gyalog mentünk, hanem kocsival, aminek elmondása szerint több oka is volt. Az egyik a borzalmas meleg, a másik, hogy messze van, a harmadik, hogy így beszélgethetünk anélkül, hogy bárki figyelne minket az utcán. Utóbbiba rögtön bele is kezdtünk. Ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk, és bár nem szerettem magamról mesélni, most megerőszakoltam magam, és elmondtam olyan dolgokat is, amiket csak Livia tud, na meg sajnos Heidi. Ő is mesélt pár személyes infót, ami nem tenne jót neki, ha a sajtó fülébe jutna. Jó érzéssel töltött el, hogy megbízik bennem.
- Most már elmondod, hova megyünk? – Elővettem a legszebb nézésemet és mosolyomat, de nem abból a fából faragták, hogy megenyhüljön.
- Tíz perc és megtudod. Addig még bírd ki valahogy, te kis kíváncsi. – Láthatólag jól mulatott rajtam, aztán a váltóról a combomra csúsztatta a kezét. Ezzel a maradék kis időre elterelte a figyelmemet arról a tényezőről, hogy nem tudtam, hova megyünk.
- Már tudom – nevettem fel. – Most meg fogsz ölni. Különben mivel magyarázod, hogy elmondtad az egyik legnagyobb titkod?
- Nem nézel te túl sok filmet? Különben megérkeztünk – mutatott előre, ahol egy hatalmas kapu volt, rajta pedig díszes felirat: Delfinárium.
- Ez… komoly? – néztem rá meglepetten.
- Remélem, örülsz. Azt mondtad ezek a kedvenc állataid. Itt úszhatsz is velük.
- Igen, a kedvenceim, mert szépek, de… félek tőlük. – Kíváncsi voltam erre, mit reagál.
- Hát ezt… nem tudtam – válaszolta végül kis gondolkodás után, de aztán kirobbant belőlem a nevetés. Kikötöttem az övet, és jóformán a nyakába ugrottam.
- El ne hidd. Gyerekkorom óta ez az egyik legnagyobb álmom. Köszönöm.
- A szívrohamot hoztad rám, de akkor örülök, hogy én váltom valóra az álmodat.
- Lehet, hogy nem csak ezt az álmom fogod valóra váltani – dünnyögtem, de mikor visszakérdezett, nem fejtettem ki bővebben a témát. – Menjünk, nem bírok várni.
Kerestünk egy parkolóhelyet, majd besétáltunk. Először csak körbesétáltuk a helyet, megnéztük a medencéket, aztán kettőkor kezdődött egy bemutató, amelyen nem csak delfinek szerepeltek, hanem fókák és bálnák is. Hihetetlen, hogy a hatalmas bálna ennyire engedelmes, pedig keresztbe lenyelhetné az idomárát. Nagyon tetszett a bemutató, ahogy a delfinek a vízből kiugráltak, ahogy a fókák labdával játszottak, és más számos, különböző, betanított dolgot csináltak, de legjobban a testközeli élményeket vártam, amire rögtön a bemutató után mentünk. Szerencsénk volt, mert a legtöbb ember ekkor ment el ebédelni, mi viszont megcseréltük egy kicsit a tevékenységeinket, hogy ne kelljen órákig sorban állni, míg sorra kerülünk. Mario kifizette a horribilis összeget, ami után rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy fizetem neki ezt vissza, de tudtam, hogy majd megtalálom a módját, még ha ő ellenkezik is ellene. Aztán kaptunk egy gumis úszócuccot, amit fel kellett vegyünk, mielőtt bementünk a világ legédesebb állataihoz. Három delfin volt a medencében, mi ketten meg a gondozó, hogy először ellásson minket néhány hasznos tanáccsal, majd később csak megfigyelőként legyen jelen a medence szélénél. A medencében töltött idő minden percét élveztem. Úgy éreztem magam, mint tíz évesen, amikor először jártam a vidámparkban, csak annyiban volt más, hogy ma nem a szüleim, hanem egy srác tett boldoggá, és magamnak is be kell vallanom, szerelmessé, és ez az érzés még mindig megijesztett, de nem hagytam, hogy ezt a napot a gondolataim tegyék tönkre.
- Nagyon szépen köszönöm – fordultam Mariohoz immáron visszaöltözve a saját ruhánkba. Szemeimből előbukott néhány örömkönny, amiket Mario törölt le az arcomról.
- Ugyan. Gyere, menjünk, mert még nem végeztünk!
Most sem mondta el, hová tartunk, de beültünk a kocsiba, és újabb egy órás utazás vette kezdetét, ami alatt kitartóan próbáltam kitalálni, hova megyünk. Egészen addig csak csendben mosolygott, amíg meg nem álltunk. A környéken semmi érdekeset nem fedeztem fel. Egyszerű házak mellett álltunk, szóval végleg nem tudtam, vajon hol vagyunk, azon kívül, hogy Dortmundban.
- Nem bírom tovább. Hogy lehet így nézni? – nézett rám nevetve. – Hozzám jöttünk. Annyi probléma van, hogy én a szüleimmel lakok, viszont csak ötre érnek haza, addig még van időnk. Beszélgetni.
- Beszélgetni? – kérdeztem vissza.
- Vagy amit akarsz - rántotta meg a vállát.
Közben kiszálltunk, és a kapuhoz sétáltunk, amit kulccsal akart kinyitni, de nem volt bezárva. Most már nem csak én voltam kíváncsi, hanem ő is úgy lépett be, hiszen tudni akarta, ki van otthon. Levettük a cipőnket, aztán gyorsan bejártuk a házat, amit alaposan megnéztem. Egyszerű volt, de szép, és végtelen tisztaság uralkodott mindenhol, kivéve a három srác szobájában, ugyanis Marionak van két testvére.
- Még van egy szint, valószínű ott lesz valamelyik tesóm is. Megvársz itt, vagy lejössz?
- Lemegyek – válaszoltam, aztán követni kezdtem.
Mi a fene lehet a pincében? Viszonylag hamar megkaptam a választ. Összesen huszonhárom lépcsőfok után egy kis focipályát láttam meg, amin elmosolyodtam. Jellemző. A pálya közepén pedig egy szőke srác dekázott.
- Felix – szólította meg Mario. – Neked mit mondtam?
- Be se mutatsz? – kérdezett vissza a szöszi. – Felix vagyok, a legkisebb családtag – fintorgott pozíciója miatt, de aztán újra visszatért az arcára a mosoly, ami határozottan hasonlított Marioéra.
-  Lena – mutatkoztam be én is, amit Mario még türelmesen megvárt, aztán újra feltette az első kérdését.
- Szóval, mit mondtam?
- Összevesztünk haverommal, úgyhogy hazajöttem. Nyugalom, itt maradok, és nem fogok zavarni.
- Ajánlom is – borzolta össze a haját Mario, aztán megfogta a kezem, és a lépcső felé fordult.
- Ilyenkor utállak – kiabált utána Felix duzzogva, aztán megigazította tönkretett haját.
Felfelé is megszámoltam a lépcsőfokokat, természetesen eggyel sem lett kevesebb, mint amennyi három perce volt. Nem azért számolgattam, mert unatkoztam, hanem mert el akartam terelni a figyelmem arról a tényről, hogy most felmegyünk, és kettesben leszünk. Egész nap figyeltem, és annyira vágytam rá, tényleg akartam. Nem voltam benne biztos, hogy türtőztetni tudom magam, ha arra lenne szükség. A szobájába mentünk, ahol az ágy két szélére ültünk le. Egy darabig néztem, próbáltam magamban dúdolni egy dalt, verset mondani, de a himnusz sorait nem tudtam volna előadni, annyira rajta járt az eszem. Végül nem én cselekedtem először. Közelebb ült, és miután nem látott tiltakozást a szemeimben, megcsókolt. Szó szerint faltuk egymás száját, az időérzékem valahol félúton elhagytam, úgyhogy fogalmam sincs meddig csókolóztunk különböző pozícióban, míg kicsit lenyugodtunk, és finomabbra váltottunk. Először ő szabadult meg a pólójától, majd rólam is lekerült a ruhám. Egymást simogatva hámoztuk le a maradék anyagot is magunkról. Nem tudtam vele betelni, mindenhol meg akartam érinteni, ahogy ő engem. Ahol keze elhaladt úgy éreztem, égek, a pillantása is perzselt, de figyelt rám. Nem olyan volt, mint először, nem olyan, mint másokkal. Ez más volt, több egy egyszerű szexnél. Éreztem, hogy szeretem, és tudtam, hogy az érzelmeim viszonozva vannak. Láttam a szemében, abból, ahogy rám nézett, ahogy megérintett. Sosem éreztem még ilyet, de az embernek a zsigereiben van, hogy ösztönösen felismerje.
- Elkérhetem a telefonod töltőjét? Az enyém… - Felix lépett be a szobába, aztán, mikor rájött, minek a kellős közepébe csöppent, inkább csendben maradt. – Hát ő… ne zavartassátok magatokat – hátrált ki, aztán visszacsukta az ajtót, de addigra mi már lemásztunk egymásról, és magunkra húztuk a paplant.
- Meg fogom ölni – sziszegte a fogai között Mario, mire belőlem kitört a nevetés.
- Hagyd már. Szerintem halál édes fejet vágott. Látott már ilyet?
- Hát nem tudom. Filmbe biztos – kezdett ő is vigyorogni.
- Talán jobb is így – motyogtam végül. – Tettek helyett inkább beszélnünk kéne pár dologról.
- Egyetértek, de azért belefért volna, nem? Az első alkalommal is megzavartak, most is. Kezdem azt hinni, hogy sosem fog összejönni.
- Dehogyisnem. Csak lehet a fentiek is azt akarják, hogy előbb tisztázzunk pár dolgot. – Nem tudom, honnan lett a nagy önbizalmam. Mióta ismerem, ettől a beszélgetéstől félek, most mégis minden félelmem elpárolgott. Sokan mondják, hogy a szex jó feszültségoldó, de ennyire nem hiszem.
- Oké. Akkor mondjuk, kezdem én, elvégre én vagyok a srác, de ha akarod te, akkor… - Megráztam a fejemet. Jobb, ha előbb elmondja ő, amit akar, így véletlen sem keveredek olyan helyzetbe, hogy teljesen félreértettem mindent. – Marco mesélt rólad, és mikor mondta, hogy ott vagy, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Nem tőle hallottam először rólad, és igazából kíváncsi voltam, hogy mitől vagy olyan nagy szám. Azt gondoltam, tetszeni fog az a stílus, amit akkor este mutattam, vagy mondjuk, hogy játszottam, de időközben rájöttem, hogy mégsem. Nagyon meglepett, és kíváncsi voltam, akkor milyen vagy. Mert egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltelek. Meg akartalak ismerni, és nyilván ez nem két nap lesz, de amit eddig láttam, az bőven elég ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Amit akarok, az pedig te vagy.
- Jó, most megnyugodtam, hogy nem kell átfogalmaznom a kis monológomat. Szóval, hát igen… egyáltalán nem jött be az a stílus, de amikor belógtunk a kertbe, már egészen érdekeltél. Mindig azt kerestem, aki mást nyújt nekem, mint a többi, de a veled töltött két nap, és a mai, be nem fejezett ügyünk rádöbbentett, hogy amíg csak kalandról van szó, addig mindenki egyforma lesz. Az együttlét attól a plusztól lesz jobb, amit te most megadtál nekem. Viszont félek, mert volt egy barátom, igaz nagyon régen volt már, de nem feküdtem le vele, ezért megcsalt. Ezután kezdtem átlépkedni a férfiakon, és attól tartok, hogy újra megtörténik. Nem azért mondom, mert kinézem belőled, de valljuk be, hogy a világ minden városában van legalább egy lány, aki érted áhítozik, én pedig nem tudom, hogy meddig leszek számodra érdekes. Szóval, akárhová mész, mindig vár... – próbáltam valami értelmes dolgot kerekíteni ebből az összevisszaságból, de Mario egy csókkal elhallgattatott. Elmosolyodtam. – Jó, befogtam.
- Remek. Akkor van még mit megbeszélnünk, vagy folytathatjuk, amit félbehagytunk?
- Hát… most akkor… mi...?
- Igen – mosolygott. – Azt hiszem, elmondhatod magadról, hogy barátod van.
- És erről tudhat a világ? – kotyogtam közbe.
- Ó, ne rontsd el, kérlek – nyavalygott, miközben a fejét a nyakamba fúrta. Láttam, hogy nem szeretne most ilyen dolgokkal foglalkozni, ezért nem piszkáltam tovább. Inkább frissítettem az emlékezetét, hogy tudja, hol is hagytuk abba, majd onnan folytattuk.
Kicsit később lementünk, hogy szóljunk Felixnek, hogy újra egyedül marad a házban, mert mi átmegyünk hozzánk, hogy ellenőrizzem egyben van-e még a ház, vagy Liviáék lebontották. Mire lementünk, már a másik tesóját is ott találtuk, aki kiköpött olyan volt, mint Mario, csak még gyerekesebb kinézete volt. Neki is bemutatkoztam, majd célszerűnek láttam lelépni, mert valószínűleg Felix elmesélte, amit látott, így Fabian igencsak vigyorogva nézett ránk. Újra kocsiba ültünk, és most hozzánk hajtottunk. Az ajtón belépve elkiabáltuk magunkat, hogy senkit ne érjen kellemetlen meglepetés, de meglepetésünkre a nappaliban ültek, hiánytalan öltözetben. Liviával egymásra mosolyogtunk, és egyszerre emeltük fel párjainkkal összekulcsolt kezünket, jelezve, hogy igen, együtt vagyunk. Bármivel is jár majd, bárhogy is alakul, együtt vagyunk. És ha esetleg rosszul is alakulna, legalább megpróbáltuk. Hátrafordultam, kezeimet a nyakára kulcsoltam és boldogan megcsókoltam.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tök jól sikerült a novella, nagyon tetszett!
    Az első rész után nem igazán gondoltam volna, hogy a végére Lena-nak normális kapcsolata lesz, de tévedtem.
    Ennyi viszont elég volt Dortmundból, térjünk vissza Münchenbe! ;)

    VálaszTörlés