Mario Götze: Szemelvények életemből (1. rész)

Helloka! Nos családlátogatás és evés között azért hagytam időt írásra is, csakhogy nem a történetet írtam, amit kellett volna, hanem ezt a nem is olyan kis szösszenetet. Az első részt azért írtam oda, mert egyszer majd, valamikor nagyon sokára, lesz egy szilveszteri kiadása is ennek. Felmerülhet a kérdés: unatozok? Hát nem, csak néha kattan valami, amiből az ilyen hülyeségek születnek, első sorban a saját szórakozásomra (na, meg Líviáéra), de ha már van ez a blog, akkor miért ne tenném fel, és osztanám meg az esetleges érdeklődökkel? Lívia, köszi a javítást!:) Jó olvasást, és boldog, sikerben gazdag új évet kívánok mindenkinek!<3

 

Azt a mindenit. Én sem tudom a választ a kérdésre, akkor a szurkolók honnan szopogassák ki? Jó, lenne egy ötletem, de… hagyjuk. A hivatalos oldalamon lévő adventi naptárat néztem, amelyhez ragaszkodtak az oldal szerkesztői. Kíváncsiságból minden nap felmentem megnézni, milyen kérdésekkel szívatják szerencsétlen rajongóimat és sokszor elcsodálkoztam, hogy miket nem tudnak rólam. A huszonegyedikei kérdés ez volt: Hány százalékos pontossággal passzoltam az első öt Bajnokok Ligája meccsen? A szerkesztők kedvességből adtak öt választási lehetőséget, amivel tutira ki voltak segítve. Mondjuk, ha meg akarják nyerni a főnyereményt, ráadásul eredeti dedikálással, hát küzdjenek is meg érte. Külön kiemelném, hogy nem tartom normálisnak azokat, akik minden nap órákat keresgélnek a neten, hogy válaszolhassanak a kérdésekre. Elvetemültek. Bár lehet, hogy magamért én is megtenném. Mielőtt folytathattam volna önmagam istenítését, Fabian, a bátyám kezdett dörömbölni az ajtón. Jött szólni, hogy indulunk. Megköszöntem neki, de azt nem értem, miért kell ezért betörni az ajtót. De hát ő dolga, ha jól esik neki, egészségére. Én senki jókedvének elrontója nem leszek. Kihúztam a telefonom töltőjét a konnektorból, zsebre vágtam a készüléket, a töltőt bedobtam a táskámba, aztán leszökdeltem a lépcsőn, jelezve, hogy felőlem mehetünk. Miután beszálltunk a kisbuszba, anya és apa előre, két tesóm középre, én pedig hátra, elindultunk Allgäuba a nagyszüleimhez. Nálunk az utazások úgy néznek ki, hogy szüleim beszélgetnek valamiről, ami nem érdekel, Felix és Fabian pedig zenét hallgat, így nekem nem marad más társaságom csak az iPhone-om, esetleg a laptopom. Jelenleg inkább a telefonomat kezdtem el nyomkodni. Felnéztem twitterre majd facebookra is. Ezek a dolgok nálam óránkénti cselekvések voltak. Nem voltam függő vagy ilyesmi, egyszerűen csak szerettem ellenőrizni a dolgaimat. Ma még nem posztoltam, ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan csinálok egy képet, amin jelzem, hogy már csak három nap van karácsonyig. Megkértem a srácokat, hogy ne nagyon mozogjanak, mivel ők töltötték ki a hátteret. Az évek során lett volna időm megtanulni magamat fotózni, de rendszerint vagy csak félig vagy egyáltalán rajta se voltam a képen. Ezért hát most is elszórakoztam egy ideig, ami nem tetszett a többieknek.
- Ne pózerkedj már! – fordult hátra Felix. – Vagy legalább ne úgy, hogy én vagyok a háttérben.
- Te meg vedd le a fülesed, ha beszélsz, mert ordibálsz! – szedtem le a fejéről, hogy legalább azt hallja, amit mondok.
- Még egyszer hozzányúlsz, eltöröm a kezedet! – Fenyegetőzésén jót nevettem. Még csak tizennégy éves volt, nem gondolhatta komolyan, hogy erősebb nálam. Igazából még a bátyámat is könnyűszerrel lenyomtam.
- Fiúk, hagyjátok abba! – fojtotta belénk a szót anya, mielőtt még kitörtünk volna egy világháborút. Ha mi hárman veszekedni kezdtünk, akkor nem voltak határok. Egyszer durván összeverekedtünk, mert Fabi leejtette a telefonomat, mire én földhöz vágtam az övét. Ezerszer elmondtam neki, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudtam, hogy amilyen kétbalkezes gyerek, amint megfogja, elrontja. Végül mindkettőnk telója megúszta, csak egymás arcát tettünk rendbe. Jobbnak láttam, ha ezúttal csendbe maradok, és megfogadom apám kedvenc szólásának lényegét: Okos enged, szamár szenved. A halálos unalomtól pedig a legjobb haverom mentett meg.
- Tudod, hogy isten vagy? – szóltam bele, miután a megfelelő irányba elhúztam az ujjam a képernyőn.
- Igen, de most épp miért? – érdeklődött Marco, majd hogy válaszoljak kérdésére, elmeséltem, mi a helyzet éppen. – Hát, barátom, most épp van rád egy órácskám.
- Az jó lenne. Mi van Liviával? Azt hittem, vele vagy.
- Voltam is, de Nikki kikönyörögte, hogy segítsen ajándékot venni Schweinsteigernek, úgyhogy leléptek.
- Ha vásárolnak, akkor nem csak egy órád van – nevettem ki. Hiába nem volt egyik lány sem vásárolós, akkor is csajok. Mindegyik csak áll a kirakat előtt, nézi, hogy milyen szép, de végül csak nem veszi meg. Mellesleg Nikki nem valami ötletgazdag ajándékok terén. Végig fogják mászni a környék összes bevásárlóközpontját, mire végre eszébe fog jutni valami, amit értelmesnek talál.
- Te ne kötözködj, örülj, hogy szórakoztatlak! – Hallottam, hogy beszéd közben vigyorog. Mindig azt gondoltam, hogy ez a legjobb barát dolog csak a lányoknál létezik, mert mindent felnagyítanak. Aztán találkoztam Marcoval, és rájöttem, hogy tényleg létezik ilyen szoros barátság. Még csak egy-két éve ismertük egymást, de olyan volt, mintha már ezer éve haverok lettünk volna. Szinte olvas a gondolataimban, és… na, jó, nem vagyok én se kislány, se puhány alak, hogy a BFF-emről áradozzak. – Na és, mi a helyzet a pasiddal?
- Direkt idegesítesz? – tettem fel a világ leghülyébb kérdését. A napokban talált egy képet rólam neten, amin az egyik feka haverom arcon puszil. Fogalmam sincs, hogy került fel a netre.
- Nem, véletlen – válaszolta. El tudtam képzelni, hogy közben legalább háromszor megforgatja a szemét.
- Különben is, este lefekvés előtt rólam nézegetsz képeket, vagy hogy találtál rá? – Már régóta meg akartam kérdezni, hogy miért nézeget rólam képeket. Minden jel arra utal, azért, hogy a véremet szívhassa.
- Igen. Már rég próbálom elmondani, csak nem tudtam, hogyan tegyem. Minden este arra vágyom, hogy melletted aludjak el. Olyan megnyugtató a horkolásod, meg az a pár pofon, amit néha kiosztasz. – Még a végére sem ért, már mindketten dőltünk a nevetéstől.
Anya nem egyszer nézett hátra csúnyán. Néha helytelen szóhasználat miatt, amire különösen allergiás volt, néha pedig a hangoskodásért. Tudom neki ajánlani tesómék megoldását: zene a fülbe. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy Liviáéknak sokáig fog tartani a vásárlás, mert még azelőtt visszaért Marcohoz, hogy letelt volna az egy óra. Jó, talán mégis vannak ilyen kivételes lányok. Mindesetre elköszöntem Reustól, és átadtam Liviának, had szedjék szét egymást. Az út maradék tizenöt percére én is a zenehallgatás mellett döntöttem, és mikor megérkeztünk, hangosan üvöltött a fülembe mostani kedvenc számom, a Troublemaker. Sajnáltam, hogy ki kellett kapcsolnom, de várt rám egy hosszú köszönés a mamámmal. Ilyenkor rendszerint elmondja, hogy de örül, hogy lát, látta a legutóbbi meccsemet, mennyire büszke rám, milyen sokat változtam és közben végig puszilgat. Szabadulásra pedig esélyem sincs. Némi elégtétellel töltött el, hogy végignéztem, ahogy a többiek is átesnek a szertartáson. Kívülről nézve elég vicces.
- Ó, Mariokám. – Én következtem. – Úgy örülök, hogy látlak. – Egy puszi. – Láttam a legutóbbi meccsedet. – Kettő. - Még mindig annyira büszke vagyok rád. – Három. - Olyan sokat változtál. – Négy. – Gyere ide, had adjak egy puszit!
Türelmesen vártam, hogy befejezze. Nem akartam elszomorítani, hiszen tényleg keveset lát. A foci miatt az otthoniakat is alig látom. A fiúkkal felváltva van edzésünk, este már csak ágyba esni van energiám, főleg, amikor még boxolni is elmegyek. Éppen ezért szerettem a karácsonyt. Mindenkinek szünete volt, suliban, fociban, munkában egyaránt. Együtt voltunk, és ez jó érzés volt. Ez alól az üdvözlések kivételt képeztek, természetesen.
Odabent gyorsan levetkőztünk, aztán tesómékkal betámadtuk a konyhát. Mama már elkészítette a karácsonyi menü egy részét. Remélem, gondolt arra, hogy három bélpoklossal lesz dolga.
- Hagyjatok szentestére is! – figyelmeztetett minket papa, aki a tévé elől állt fel. – Különben nem fogtok semmit enni – mosolygott. Mázli, hogy ő egy egyszerű kézfogással lerendezte a köszönést. Ilyenek a Götze-férfiak.
Evés után leültünk papa mellé, hogy váltsunk pár szót. Nem igazán lehetett itt semmit csinálni, csak tévézni, beszélgetni vagy netezni. Mama kedvenc elfoglaltsága a beszélgetés volt, sokszor még akkor is beszélt hozzánk, amikor telefonáltunk. Papa a televízió elé volt ragasztva, mi, gyerekek pedig gépezni szoktunk, de akármilyen bunkónak is tűnök, nem vagyok annyira udvariatlan, hogy az egész hetet a szobámban töltsem a laptopom mögött ülve. Nem azért vagyunk itt, hogy azt csináljuk, amit otthon is tudunk, hanem, hogy együtt töltsük a karácsonyt. Jó, azért azt nem ígérném meg senkinek, hogy egyszer sem fogom elővenni. A régi, jól bevált módszert fogom idén is alkalmazni. Napközben elleszek, amikor pedig lefekszenek, kockulok. Ma este viszont már nem volt kedvem, mert annyira bekajáltunk, hogy megmozdulni sem bírtam. Lefeküdtem a szobába, amin Fabival és Felix-szel kellett osztoznunk. A szülők szerint ez összehoz minket egy kicsit, de egyikünk sem gondolta, hogy a közös alvástól bensőségesebb lesz a kapcsolatunk. Mellesleg annál jobban nem is kell, hogy az legyen, mint amilyen. Szoktunk veszekedni, mivel srácok vagyunk, verekedni is, ordítozni és utálni egymást, de mutasson valaki nekem olyan testérpárt, akik mindig egyetértettek. Jóban voltunk, tudtunk a másikról mindent, még a legmocskosabb titkokat is, amiket persze nem azért szedtünk ki egymásból, hogy a másiknak könnyebb legyen, hanem, hogy a fejéhez tudjuk vágni.
- Kitartás, tesók – nézett ránk Felix, mielőtt becsukta volna a szemét és elaludt volna. Kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja, mekkora értéke van az együtt töltött napoknak. Pont abban a korban volt, amikor mindenkit el akart szigetelni maga mellől. Nem mondom, hogy én nem zártam magamra az ajtót, de azért értékelni tudtam az ilyen napokat is. Sőt, igazából ő is, csak nem mondta ki.
- Nem beszéltél ma Lenával – tette szóvá halkan Fabian. Igaza van, de mit figyeli, hogy mikor, mit csinálok?
- Meg van sértődve – mosolyogtam.
- Én nem szoktam örülni, ha a csajom haragszik rám – nézett rám furcsán. Ja, tényleg, neki még nem meséltem el a tervemet.
- Úgy beszéltük meg, hogy huszonötödikét együtt töltjük, de visszamondtam, mert itt vagyunk, és most azt hiszi, hogy akkor ugrott az egész. De Marco be fogja vágni a kocsiba, és elhozza ide. Különben, téged se hallottalak a telefonra csöpögni. – Hallanotok kellene, hogy beszélgetnek egymással. Marhára idegesítő, hogy egy órán keresztül képesek cuppogni a telefonba, elmondani minimum ötvenszer, hogy szeretlek és fél órán keresztül búcsúzni.
- Éjjel elbúcsúztunk – kacsintott sejtelmesen. Nem vagyok kíváncsi a részletekre, de kösz bro’. – Ha nem a tükör előtt állítgatod a hajadat, láttad volna, hogy reggel ment el. – Felnevettem az utolsó mondat második felén. Nem tehetek róla, hogy rosszra gondoltam. – Hülye vagy, M – nyugtázta, mielőtt jó éjszakát kívánt volna. A nagy csendben olyan hamar elaludtam, hogy reggel nem is emlékeztem, mikor tértem át az álmok világába, vagy minek hívják az írók. Mentségemre legyen, hogy nem sok könyvet olvastam életem során. Kibotorkáltam a fürdőbe, hogy vizet fröcsköljek a képembe, de nem sokkal néztem ki jobban tőle. Nem volt kedvem most ezzel foglalkozni, úgyhogy a nappaliba sétáltam, és leültem Fabian mellé. Jobban mondva elfeküdtem.
- Mario, segítenél? – kérdezte mama, amikor meglátott.
- Most keltem fel – nyöszörögtem. – Fabi ráér.
- Menj a… - kezdett bele, de félbeszakították.
- Fabian, Mario! Tünés segíteni – hajolt be az ajtón anya, mi pedig tettük, amit mondott, bár kifogásoltuk, hogy Felixet nem fogják be.
Mire kész lett a kaja, már nem volt étvágyam. Egyrészt azért, mert mindenbe belenyalakodtam, másrészt pedig már hányingerem volt a halszagtól, de a levegőben terjengő illatok összekeveredésétől is. Az egész nap erről szólt, és párszor megfordult a fejemben, hogy a nagyszüleim nem véletlen hívnak meg minden évben minket. A feladatok jelentős részét mi végezzük el, így ők többet tudnak pihenni. Rosszindulatú gondolataimat rögtön felváltotta a sajnálat is. Öregek már, jó, hogy segítségre szorulnak. Ennyit meg igazán megtehetnék én is értük. Hat körül úgy döntöttem, hogy már éppen eleget segítettem, most már senki nem veszekedhet velem, hogy nem csináltam semmit, úgyhogy levágtam magam a kanapéra, és kis híján elaludtam, de a telefonom csörgése visszarántott a valóságba. Lena.
- Szia, cica!
- Most komolyan te vagy megsértődve? Mikor nekem lenne okom duzzogni? Várod, hogy én hívjalak fel, mert nem tudod elismerni, hogy köcsög vagy – tört ki belőle, amin először meglepődtem, aztán hangosan nevetni kezdtem. Olyan aranyos. – Mit nevetsz? Ne nevess, egyáltalán nem vicces. Mindjárt kihajítom az ajándékodat is. – Milyen kis harcias. Hallgattam, ahogy szitkozódik egy darabig, de nem bírtam megállni nevetés nélkül. – Nem vicces! – kiabált rám még egyszer, de már mosolyogva.
- Akkor te min mosolyogsz, édes?
- Hagyjál békén, Götze – mondta újra megsértődve, amin megint nevetnem kellett. Nem akartam, hogy rám rakja a telefont, ezért inkább befogtam a számat. Persze csak képletesen, eszem ágába sem volt az ujjamra harapni vagy ehhez hasonló baromságok.
- Azért hívtál fel, hogy ezt elmondd? – kérdeztem meg, remélve, hogy már lenyugodott. El tudom képzelni, hogy már két teljes napja otthon fortyog magába, mígnem egyszer csak felhív, és a nyakamba borít mindent.
- Nem. Hanem, hogy imádlak, és megértem, hogy a családoddal akarsz lenni – motyogta pár másodpercnyi hallgatás után.
- Na, érdekes fordulatot vett a beszélgetés. – Tudtam, hogy nem látja, de azért vigyorogva felhúztam a szemöldököm. Biztos vagyok benne, hogy ahogy én is látom magam előtt, hogy csapkod a kezével össze-vissza, ő is látja ezeket.
- Miért vagy ilyen? – nyafogott. Jó, lehet, hogy ma túllőttem a célon, de nagyon várom huszonötödikét.
- Majd ha találkozunk, elmondom.
- De az még nagyon sok. – Szomorúnak hangozott, ezért legszívesebben elmondtam volna neki, hogy már csak két nap, de nem tehettem, úgyhogy erőt vettem magamon, és próbáltam valami megnyugtatót mondani.
- Hamar el fog telni. Hamarabb, mint gondolnád.
- De addig mit csináljak magammal? – Mennyi gondja van! Találkozzon a barátnőivel, akármi. Ha otthon lennék, akkor persze nem érne rá, mert segítenie kellene az anyukájának. Lányok… ők már csak így működnek.
- Hm… adhatok pár tippet – kezdtem el teljesen ártatlanul, de rögtön leintett.
- El se kezdd, Mario, el se kezdd! Leteszlek, jó? Hívhatnál majd – adta tudtomra, hogy legközelebb én jövök. Ha akarok beszélni vele, akkor keressem én. Tulajdonképpen ezt szerettem benne a legjobban. Nem akaszkodott rám, nem lógott a nyakamon, sőt néha még nekem kellett utána futnom, ami egyáltalán nem volt az ellenemre. Viszonylag hamar elunom magam egy kapcsolatban, így viszont nem.
- Becsszó – ígértem meg. – Álmodj velem! – Miután ő is elmondta, hogy miről álmodjak, - remélem, megálmodom – letettük. A felnőttek még kinn beszélgettek, Felix, aki átaludta a fél napot, már megint horkolt, Fabian pedig fürdött. Megvártam, míg a nappaliban csend lett, aztán egy takaróval és a laptopommal kifeküdtem a kanapéra. Ha már tegnap csináltam egy „már csak három nap karácsonyig” képet, akkor ma megalkotom a „már csak kettő”-t. Reggel ugye nem volt kedvem a hajamat állítgatni, a nap többi részében pedig nem értem rá, így még mindig szanaszét állt. A fejemre húztam az egyik sapkámat, aztán mikor Fabi a fürdőből a szoba felé sétált, megkértem, hogy kattintson egyet. Annyira szó szerint vette az egyet, hogy amint ellőtte a képet, már dobta is az ölembe a telefont és eltűnt az ajtó mögött. Megnéztem a képet, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel, milyen. A szurkolók így is díjazzák majd, és különben sem olyan vészes. Nyomkodtam még a billentyűzetet, aztán arra gondoltam, hogy holnap is biztos sokat kell majd segíteni, úgyhogy összecsuktam a gépet, és ott a kanapén aludtam el.
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy vasárnap is segítenem kell. Én, Fabian és Felix ki lettünk téve a házból. Fel akartak takarítani úgy, hogy közben ne kelljen minket kerülgetniük. Gondolom, jobb ötlet híján elküldtek minket otthonról, bár nem értem, hogy az miért nem volt jó megoldás, hogy megkérnek, maradjunk a szobában. Felhúztam a kabátomon a zipzárt, aztán a két srác után mentem. Céltalanul bolyogtunk az utcán, míg ki nem találtuk, hogy menjünk a térre, ahol minden évben egy nagy fát állítanak fel, lehet vásárolni és a közelben be lehet ülni kávézókba vagy éttermekbe a hideg elől. Csináltunk pár fotót, mert azokból sosem elég, majd egyöntetűen megszavaztuk, hogy üljünk be egy meleg helyre, és ki se mozduljunk onnan, amíg nem hívnak, hogy visszafogadnak.
- Elég hülyén néz ki, hogy csak itt ülünk, nem? Rendelni kéne valamit.
- Én fizetek – szögeztem le gyorsan. Utálták, ha én fizettem nekik, a szüleim se fogadtak el a szükségesnél többet, ezért kellett lestoppolnom a fizetést, mielőtt valaki már a pénztárcáját nyitogatná. – Ma nincs vita! Nem érdekel, hogy nektek is van pénzetek. Ha annyira zavar, vegyétek karácsonyi ajándéknak!
Mielőtt kizártak a házból, ettünk, most mégis rendeltünk egy-egy péksütit. Fabian úgy döntött, most kihasználja, hogy én fizetek, úgyhogy a második reggelink után a bárpulthoz sétált, és két pohárral tért vissza, melyek nem szűkölködtek alkoholban.
- Hol az enyém? – kérdezte Felix sértődötten.
- Felejtsd el, öcsi. – Fabira bíztam, hogy rendezze le ő, de nem igazán sikerült lenyugtatni a gyereket. Amíg mi pár pohárral elfogyasztottunk, ő végig megjegyzéseket tett, és azzal fenyegetőzött, hogy hazamegy beköpni minket. Nem foglalkoztunk vele és a következő kört is kértük. Nem állt szándékunkban berúgni, de Felix hergelt minket, ami mindkettőnket arra buzdított, hogy igyunk még. Felálltunk a következő kettőért, de mire visszaértünk, a durcogi eltűnt.
- Unatkozott, biztos hazament – legyintett Fabian. – Még mindig állod, hogy te fizetsz? Mert akkor szerintem intézd, aztán menjünk valamerre, mert azt hiszem, ilyen állapotban nem mehetünk vissza.
Elindultunk sétálni, pár sarok után viszont inkább leültünk egy padra, és ott próbáltuk kiszellőztetni a fejünket. Nem voltunk részegek, csak majdnem, de azért mégsem. Néha elhomályosult a világ, picit forgott is, szóval vicces volt. Nem tudom meddig ültünk a padon, elbeszélgettünk mindenről, valahogy még a hajléktalanok is eszünkbe jutottak, aztán Fabian telefonja csörögni kezdett, amit először véletlenül kinyomott. Éppen ezen kezdtünk el nevetni, amikor anya újra hívta. Ezúttal sikerült felvennie. Odadugtam a fülemhez a telefonhoz, hogy halljam, amint anya követeli, hogy azonnal menjünk haza. Megígértük, hogy megyünk, csak elég messze vagyunk. Hazudtunk. Gondoltuk, minél többet maradunk a levegőn, annál kevésbé leszünk spiccesek, ezért húztuk az amúgy öt perces utat negyvenöt percesre. Megint szemét leszek, de azzal kalkuláltam, hogy nem én leszek lehordva. Persze, én is le leszek szúrva, de Fabian lesz az, aki elő lesz véve, elvégre ő a nagyobb, neki kellett volna észnél lennie.
- Rágó – nyomta a kezembe Fabian a kapuban, aztán besétált. Hallottam, ahogy hangosan dicséri a rendet, a tisztaságot, hogy mennyire jó háziasszonyok vannak a családban, nekem pedig ettől nevethetnékem támadt. Tudtam, hogy csak azért mondja, hogy elterelje anya és apa figyelmét. Hát nem jött össze neki.
- Normálisak vagytok? – ugrott anya hangja az átlagosnál magasabbra. – Karácsony van, nem bulizni vagytok! Lehetne annyi eszetek, hogy… Mennyit ittatok?
- Nem sokat. Nem is vagyunk piásak, úgyhogy feleslegesen csapsz patáliát. – A hangnem, amiben beszélt erősen az ellenkezőjét támasztotta alá, de azért egyet értettem vele.
- Feleslegesen? Fabian…
- Hagyd már őket – intette le anyát papa, mielőtt még idegösszeroppanást kapott volna. – Ittak pár pohárral, nem is látszik rajtuk. Menjetek dolgotokra – mondta immáron nekünk. Nem kellett kétszer mondani, mindketten elhúztunk a szobába, ahol Felix ücsörgött. A jól bevált taktikát alkalmaztuk, úgy csináltunk, mintha egyáltalán nem érdekelne minket, hogy miatta van balhé. Erre persze mindig mérges, mert úgy érzi, hogy nem tudott keresztbe tenni.
- Nem vagytok mérgesek? – kérdezte számonkérően.
- Azt akarod, hogy haragudjunk?
- Reméltem, hogy legalább egy kicsikét mérgesek lesztek – mutatta az ujjával, hogy mennyire picit.
- Mi már kinőttünk ebből, Felix – vetette oda neki Fabian. – De ha még egy ilyen, ezer százalék, hogy kivágom a nyelved – ígérte meg.
- Nem értem, hogy én miért nem kaphattam. Szerintetek én nem ittam még soha? Mert sért a feltételezés… Már nagy vagyok – kérte ki magának, mire eszembe jutott valami.
- Bizonyítsd! Papa sokat sörözik, valahol a kamrában van egy egész rekesszel, tegnap, amikor mama beküldött a dióért, láttam. Hozz el belőle hármat!
Láttam, hogy egy pár percig gondolkodik, aztán nem valami határozottan, de bólint. Nem hiszem, hogy ezt alaposan átgondolta volna. A konyhán kellett keresztül mennie, ahol persze majdnem mindenki ott volt. Nem tud láthatatlanná tenni három üveget, és ha lebukik, ezt már nem tudja ránk fogni.
- Én kíváncsi vagyok – állt fel Fabian, hogy kimenjen, de neki ment az ajtónak. Nem tudom, hova figyelt, de jót nevettem. Én inkább nem mentem ki, az már túl feltűnő lett volna, inkább várakozás közben felhívtam Lenát. Csak azt beszéltük meg, hogy mi a helyzet, elmeséltem a mai kis kalandunkat, amire csak nevetett, megjegyezve, hogy nem vagyunk normálisak. Csodák csodájára egyszer csak Felix állított be a sörökkel, nyomában szorosan Fabival.
- Megjött a söröm, édes, úgyhogy megyek. Majd beszélünk. – Elköszöntem tőle, letettem a telefont és megtapsoltam Felixet.
Javában kortyolgattuk a nedűt, amikor nagypapánk nyitott be. A hátunk mögé rejtettük az üveget, de biztos voltam benne, hogy érződik a szaga.
- Nem tudjátok, hogy hová tűnhetett hirtelen három üveg sör? – kérdezte egy mindent tudó mosollyal.
- Én nem – vágta rá a tettes. Nem volt még elég tapasztalata ahhoz, hogy ez egy „én voltam”-mal ér fel. Fabian a vállát megrántva nézett oldalra, én pedig bepróbálkoztam egy „öreg vagy már papa, lehet elfelejtetted, hogy megittad” szöveggel.
- Nem bánom, ha elveszitek, de ne lopkodjatok – figyelmeztetett. – És most már elég lesz a piálásból. Ha anyátok megtudja, élve nyúz meg titeket.
Függetlenül attól, hogy tudta, nálunk vannak, nem vettük elő, amíg ki nem ment. Amilyen gyorsan csak lehetett lehúztuk, aztán eldugtuk az üvegeket. Majd este, amikor alszanak, kidobjuk. Sem anya, sem apa nem bocsájtotta meg aznap a kocsmázásunkat, másnap reggelre viszont elpárolgott a dühük, elvégre karácsony van, a szeretet ünnepe. Ők sem akarják haragban tölteni a hét további részét, mire hazaérünk addigra meg elfelejtik az egészet. Mi, gyerekek kezdtük el feldíszíteni a fát. Az összes gömböt rápakoltuk, ám amikor készen lettünk, mama kijelentette, hogy idén piros-arany fánk lesz, úgyhogy le kellett szednünk az összes díszt, ami nem ebben a két színben pompázott. Nem értem, hogy minek kell megszabni, hogy ilyen meg olyan színű legyen. Nem úgy szép, hogy ilyen mindenféle? Csillog itt, villog ott… na, mindegy. Kíváncsi voltam, hogy idén mit kapok. Régebben még ötletgazdagok voltak a szüleink, egészen addig, amíg én meg nem tudtam venni saját magamnak azt, amire szükségem volt. Tudom, hogy minden évben feladtam nekik a leckét, egyáltalán nem segítettem őket, mert nekem sem volt ötletem, hogy mit kérhetnék. Valójában minden évben elmondtam, hogy ne vegyenek semmit, töltsük együtt az ünnepeket és bőven elég az, de mégis mindig költöttek. Én személy szerint sosem csaptam nagy felhajtást az ajándékozásból. Fabiannak focicipőt vettem, mert a múltkor panaszkodott, hogy szétment az eddigi. Próbáltam hasznos dolgokat beszerezni, amiket használni tudnak. Felix telefontöltőjének a zsinórja megtört, és bár így is működött, vettem neki egy újat biztos, ami biztos alapon. Kapott hozzá egy vicces feliratú pólót, ami a lustaságát figurázta ki és ennyi. Szerencsére mindketten örültek, amikor este vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Idén én is ilyen mindennapokra szükséges dolgokat kaptam, mint például pulóver, sapka, tusfürdő és parfüm. Este tízig bontogattuk az ajándékokat, hogy aztán körbemutogathassuk egymásnak. Úgy éreztem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Oké, hát nem sokban különbözök az akkori önmagamtól, csak azóta tudom, hogy anyáék veszik az ajándékokat. Álmos voltam, és azt akartam, hogy minél hamarabb holnap legyen, úgyhogy miután kiposztoltam face-re a karácsonyfáról készült képet, lefeküdtem aludni. Másnap reggel elmondtam a többieknek a tervet. Kivettem egy szobát az egyik helyi hotelben. Nem, nem díszíttettem ki rózsaszirmokkal és gyertyákkal. Ott fogom átadni az ajándékát, amit remélhetőleg rögtön fel is próbál. Addig Marco és Livia a családommal lesz, mert velük is találkozni akarok, de ők csak Lena után következtek. Mama addig megtömi őket kajával, ellesznek. Nem sokkal tíz előtt a kapu előtt megállt Marco fekete kocsija. Livia segített kiszállni Lenának a kocsiból, mert be volt kötve a szeme. Lehet, hogy kicsit túlzásba estek.
- Levehetem már? Hol vagyunk? – türelmetlenkedett. Elé léptem, hogy átkaroljam a derekát.
- Le – választoltam Marco helyett. Feltolta a szeméről a kendőt, de addigra már tudta, hogy mi a helyzet.
- Te, hülye – nevetett, miközben a mellkasomra csapott. Marcoék a kocsinál nevettek a reakcióján, Lena az ablak felé intett, amiből azt a következtetést vontam le, hogy valaki az ablakból is figyelt. Megcsókoltam, mielőtt tovább ütlegelt volna. Hm… nagyon hiányzott, pedig csak pár napról volt szó.
- Menjünk be, megfagyok – indítványoztam, mivel egy szál pulcsiban voltam. Összekulcsoltam a kezeinket, előre engedtem Liviát és Marcot, majd mi is bementünk. A többiek köszöntötték az érkezőket. Szerencsére mindenki ismert mindenkit, így nem kellett senkit senkinek bemutatni.
- Marco, drágám, még mindig milyen vékony vagy – sopánkodott nagymamám, és rögtön asztalhoz ültette a többiekkel együtt. Lena mellett ültem, amíg evett, bár én már alig bírtam ránézni a kajákra. Mióta itt vagyok, annyit ettem, hogy két hét edzéssel se tudom majd leküzdeni magamról a felszedett kilókat. Miután jól lakott, közöltem a többiekkel, hogy mi elmegyünk.
- Hova? – kérdezte kíváncsian. Nem is ő lett volna, ha türelmesen ki tudja várni a dolgokat.
- Világgá. Elrabollak – kaptam a karjaimba, amikor felöltözött. Halk sikkantással vette tudomásul, hogy nem a két lábán fog elsétálni a kocsiig. Marco kölcsönadta az övét, hogy ne a kisbuszunkkal kelljen menni. Örök hálám, haver. Livia utánunk szaladt, hogy Lena kezébe nyomjon egy karácsonyi díszpapírba csomagolt dobozt. Minden bizonnyal az ajándékom volt benne. Lena a kocsiban sem bírta ki kérdések nélkül, úgyhogy elmondtam neki, hogy egy hotelbe megyünk. Nem lett volna szükség hotelszobára, ha nem a nagyszüleimnél lettünk volna, ráadásul egy szobában a testvéreimmel. Nem volt messze a hotel, így gyorsan odaértünk, a recepción megmondtam a nevem, majd miután kaptunk egy szobakulcsot és némi eligazítást, megkerestük a szobát.
- Megleptél – ült le az ágyra, én pedig vele szemben foglaltam helyet. – Bocs, hogy hülyén viselkedtem, amiért elmentél.
- Semmiség – mosolyogtam a telefonbeszélgetés emlékén. – Hát… Boldog Karácsonyt! – nyújtottam át a szatyrot. Azt beszéltük meg, hogy nem veszünk egymásnak nagy ajándékot, csak valami vicceset vagy aranyosat. Nos, nem tudom, hogy az enyém melyikbe sorolható be, mindenesetre vártam a reakcióját.
- Jesszus, mi ez? – forgatta, míg rá nem jött, hogy egy cukrokból álló fehérneműt tart a kezében. Elnevette magát, aztán leharapott róla egy cukrot.
- Na, azt majd én – szóltam rá vigyorogva. Vettem neki egy normális fehérneműt is, hiszen az ehető reményeim szerint nem fog sokáig tartani. Félretette az ajándéktasakot, hogy ő is átadja az ajándékot. Megpróbáltam szépen leszedni a csomagolást, de nem sikerült. Annyiszor rájöhettem volna már, hogy ez a dolog nem működik, mégis mindig próbálkoztam. Türelmetlenül téptem szét végül a papírt, ami mögül egy plüssmaci tűnt fel, kosárkával a kezében. A kosár pedig tele volt tizennyolc pluszos cuccal. – Sorrendben próbáljuk ki vagy véletlenszerűen? – kérdeztem nevetve. Egy rugóra jár az agyunk, ahogy az ajándékokat elnéztem.
- Mindjárt jövök – állt fel, kezében az ajándékával, és eltűnt a fürdő ajtaja mögött. Vigyorogva dőltem el az ágyon. Nem kellett sokat várnom, hogy a piros-fekete fehérneműben besétáljon a szobába, fölém hajoljon és megcsókoljon. Magam alá fordítottam, és akármennyire tetszett rajta a melltartó, kikapcsoltam, ám újabb akadályba ütköztem. A cukros volt alatta, amit a poén kedvéért eszegetni kezdtem. Túl türelmetlen voltam, na meg jóllakott, ahhoz, hogy az egésszel megbirkózzam, ezért azt is eltűntettem, majd a fenti procedúrát a bugyikkal is elvégeztem, miközben Lena keze végigjártam a testem.

Marco szemszög:
Kipukkadok. Ha még egy falatot le kell nyelnem, meghalok. Ebben az egyben biztos voltam. Liviára néztem, aki már rég abbahagyta az evést. Jó neki, hogy le tud állni. De ha egyszer annyira finom, akkor mit csináljak? Megígértem magamnak, hogy elveszek még egy sütit, de ez lesz az utolsó. Tartottam magam ehhez, akármennyire is kínálgatta tovább Mario nagyanyja. Hátradőltem a széken, kezemet a gyomromra tettem és nyöszörögve sóhajtottam. Livia kinevetett, miközben megjegyzést tett arra, hogy mennyire tipikus pasi vagyok. A székről áttértünk a nappali kanapéjára, ahol rendesen el tudtam feküdni. Álmosság tört rám, mint minden kiadós kajálás után, úgyhogy kényszerítenem kellett magamat, hogy a tévé képernyőjére tapasszam a szememet, anélkül, hogy lecsukódna.
- Arrébb mész vagy rád üljek? – osztotta meg velem lehetőségeimet Livia. Nem volt több ötven kilónál, most mégsem kockáztattam meg, hogy a gyomromra üljön, ugyanis rögtön megnézhettem volna, hogy mit ettem az előbb. Inkább felemelkedtem, hogy legyen helye leülni, aztán visszafeküdtem az ölébe. Felix kapcsolgatni kezdte a tévét, míg meg nem láttam Donald kacsát a képernyőn. Imádtam azt a mesét, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy maradjon. Felix furcsán nézett rám, de hátradőlt és beleegyezett. Livia a hajamat kezdte piszkálni, amitől még nehezebb volt nyitva tartanom a szemem, és végül nem is sikerült.
Simogatásra, finom rázogatásra ébredtem. Hirtelen hasított belém a felismerés: jézusom, elaludtam!
- Bocsi, csak fel akarok állni, mert már fáj a lábam – mondta Livia, erőfeszítéseket téve, hogy végre megszabaduljon a súlyomtól.
- Mióta alszok? – ültem fel a szememet dörzsölve. Egy óra után kutattam, de sehol nem láttam, és mire eszembe jutott, hogy a zsebemben lévő telefonomon megnézhetném, addigra a barátnőm is válaszolt.
- Körülbelül másfél órája – nyújtotta előre a lábait halk sziszegésekkel, majd felállt.
- Sajnálom – kértem elnézés, hogy miattam gémberedett el a lába. – Felkelthettél volna hamarabb is.
- Nem baj, jó volt így – lehajolt, hogy egy gyors puszit nyomjon a számra. Elkaptam a kezét, nehogy már ennyivel akarjon meglógni. Nem volt senki más a szobában rajtunk kívül, és csak akkor zavart meg Fabian, amikor már a pólója alatt járt a kezem.
- Ne zavartassátok magatokat, általában szívesen nézek pornót karácsonyi műsor helyett – ült le a mellettünk lévő fotelbe. Livia elpirulva lökött el magától, és amilyen gyorsan csak tudott kislisszolt a nappaliból. – Lehet, hogy inkább csak csendben kellett volna figyelnem – játszotta el Fabi, hogy szomorú. Válaszul csak egy vigyort küldtem, majd témát váltottam, és elmeséltettem vele, hogy mit kapott. Livia nem jött vissza, a többiek meg eltűntek, úgyhogy amíg Mario és Lena haza nem ért, a legnagyobb Götze-fiúval beszélgettem.

Mario szemszög:
Szívesen maradtam volna még a hotelben, de vissza kellett mennünk, úgyhogy akármennyire is nehéz volt kimászni az ágyból, felöltöztünk és kocsiba ültünk. Lena kiakadt, amikor szex után megkapta a tényleges ajándékát. Sikerült elhitetnem vele, hogy azt a két kis fehérneműt kapja, így aztán mikor egy bűvésztrükk-kel felérő mozdulattal elé emeltem a Dubaiba szóló jegyeket, meglepődött majd leszidott, hogy kis ajándékról volt szó, nem erről.
- Aranyos vagy, imádlak, tényleg – bizonygatta – de miért költesz rám ennyit? Nem tudom viszonozni.
- Nem is várom. Amúgy nem csak az én ötletem volt. Marcoval és Andréval beszélgettünk, és mondta Schü, hogy ő ott tölti az ünnepeket, mire Marco mondta, hogy jó lenne együtt lenni, ezért közösen kitaláltuk, hogy akkor kapjátok ezt, így mindannyian ott leszünk – magyaráztam, de nem igazán figyeltem arra, hogy összefüggő legyen. Még a hotelben történteken járt a fejem. Úgy láttam, Lena beletörődik a helyzetbe. Megcsókoltam, mielőtt kiszálltunk volna. Eredetileg rövidre terveztem, mégis elvoltunk még egy jó darabig.
- Nem az utcán és nem Marco kocsijában kéne megismételnünk az alig pár perccel ezelőtti dolgokat – húzódott el mosolyogva.
- Csak egy kicsit – hajoltam vissza hozzá könyörgő tekintettel.
- Ennyi volt a kicsi. Majd Dubaiban…
- De akkor ki se kelünk az ágyból – egyeztem bele ezzel az aprócska feltétellel. Felnevetett, megrázta a fejét és kiszállt az autóból. Példát vettem róla, és én is utána mentem. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, Marco belekezdett a cukkolásunkba, hogy mennyire kielégült fejünk van.
- Amúgy azon gondolkoztam, hogy miért kell nektek hét személyes kocsi? – kérdezte, amikor leszállt eddigi témájáról.
- Mert kell az egójának is hely – kotyogta közbe Felix. Válaszát hangos nevetés követte. Még Lena is kinevetett, amiért büntetésképpen megcsikiztem, és követeltem, hogy csókoljon meg. Nem mintha annyira könyörögni kellett volna neki. Miután megkaptam, körbenéztem a szobában, ahol már mindenki ott volt. A legjobb haverom, a családom és a barátnőm. Kívánom, hogy ilyen karácsonya legyen mindenkinek!