Életem képe

Sziasztok! Láttam egy képet neten, amire picikét irigy vagyok. Beleéltem magam egy kicsit a nagy rajongók szerepébe, amit be kell vallani, nem volt nehéz. Szerintem ezzel mindenki tud azonosulni, aki egy kicsit is rajong valakiért. :)

Csak állok és nézem, ahogy elsétál mellettem. Pofátlanság vagy nem, nem bírom levenni róla a szemem. Nem vádolom magam, hiszen minden nap és minden éjjel arról álmodok, hogy egyszer találkozok vele. Hogy egy véletlen folytán ő is pont ott fog vásárolni, ahol én, pont ott iszik meg egy kávét, ahol én, pont abba az utcában fog elsétálni, amiben én. Milliószor ültem a vágyakozástól szinte már fájdalmat érezve a laptopom képernyője előtt, mely olyan képeket tárt elém, ahol lányokkal pózolt. Azt hittem nekem ez sosem fog megadatni, mert nekem sose volt szerencsém, elképzelhetetlennek tartottam, hogy véletlen épp belébotoljak. De ma mégis. És, amikor itt lenne a lehetőség, akkor nem jön ki egy szó se a számon, hagyom, hogy csak úgy elsétáljon. Már messze jár, csak hátának körvonalát tudom kivenni, amikor visszatérek a valóságba. Nem szalaszthatom el! Futni kezdek. Nem érdekel, nézzen hülyének, nézzen fanatikus, hisztérikus rajongónak, nekem szükségem van arra a képre, jobban, mint a levegőre. 

- Mario – kiabálom, ahogy egyre közelebb érek hozzá, reménykedve, hogy megáll, megfordul és rám néz. Felesleges ilyenekben bíznom, nem áll meg, nem fordul meg, és nem néz rám. Tovább futok, egészen addig, míg mellé nem érek. Akkor végre észrevesz, és halvány mosolyt villantva leveszi a napszemüvegét. 

- Segíthetek? – kérdezi, de újra elmegy a hangom. Csak nézek rá bambán, miközben képtelen vagyok felfogni, hogy hozzám szólt, hogy itt állok tőle másfél méterre. Nem pislogok, mert ki akarok használni minden egyes pillanatot, amikor láthatom. Annyira tökéletes, annyira hibátlan. Haja hajszálpontosan be van állítva, kék pólója jobban illik hozzá, mint a fa az erdőhöz, és attól, ahogy rám pillant, visítani tudnék. 

- Csinálhatok egy képet? – kérdezem, amikor visszanyerem hangomat. Mosolyától, amit akkor villant, amikor egy persze hagyja el ajkait, úgy érzem, megroggyan a térdem, de erőt veszek magamon. Most nem ájulhatok el! Majd, ha elment, elgyengülhetek. 

Megkérek egy arra sétáló nőt, hogy fotózzon le minket, aki segítőkészen bólint. Megszüntetem a maradék távolságot is közöttünk, és szorosan mellé állok. Nem karol át, és én se őt, de emiatt már igazán nem lehet egy szavam se, mikor ekkora ajándékot kaptam az élettől. Sajnos a kép elsőre jól sikerül, ezért miután megköszöntem, mosolyogva int egyet, hátat fordít és továbbsétál.