Mario Götze: Szemelvények életemből (3. rész)

Ezt elméletileg Húsvétra akartam, de egy napot késtem. Azért tekintsétek egy megkésett ajándéknak:) Remélem, tetszeni fog:D Pipákat, hsz-eket természetesen szívesen fogadok:D

Esküvő

Ha lenne külön verseny interjú kérdések megtippelésére, ezer százalék, hogy én nyerném. Nem csak azért, mert okos és nagyszerű vagyok, hanem azért is, mert az elmúlt hónapban minden egyes alkalommal ugyanazokat tették fel, én pedig papagáj módjára ismételtem el mindent, szinte szóról szóra. Az első helyet a Látok-e még esélyt a Dortmund bajnoki címére? foglalta el, melyre a válaszom egy általános sablonszöveg: Persze, sosem adjuk fel, az utolsó pontokig küzdeni fogunk. A lista második lépcsőfokán a Bayern kapcsán feltehető összes kérdés helyezkedik el, például, hogy mitől ilyen erősek az idei szezonban. Erről miért engem kell faggatni? Menjen oda az edzőhöz, vagy akihez akar, engem meg hagyjon békén. Ám ezek a kérdések még mindig jobbak, mint az, amiben a közelgő esküvőmet pedzegetik. Az, hogy nyilvánosság előtt kértem meg Lena kezét, utólag átgondolva nagy baromság volt, mivel most mindenki tud róla, és napi téma a médiában. Miért ilyen fiatalon?  Ha szeretjük egymást, akkor nem mindegy, hogy idén vagy két év múlva? Egy szó, mint száz: kezdtem megutálni az újságírókat. Semmi kreativitásuk nincs. Mindegyik újságtól, mindegyik csatornától ugyanazokat a kérdéseket kaptam, és egy idő után rettenetesen unalmassá vált. Az emberi türelem véges… hát még az enyém. De persze nem lehet egy rossz szavam sem, mert akkor rögtön megkapom, hogy nem vagyok elég érett, sem a profi szintű futballhoz, sem az esküvőhöz.

Alig vártam, hogy túl legyek az év első Bajnokok Ligája konferencián. Le akartam tudni az interjúkat, hogy utána visszamehessek a hotelbe, és Lenával tölthessek egy kis időt. Olyan jó volt a téli szünetünk, nem kellett állandóan rohannom, így nyugodtan élvezhettük egymás társaságát. Azóta viszont megállás nélkül pörögtünk, hajtani kellett a bajnokságba, hogy ledolgozzuk óriási lemaradásunkat, készülni kellett a kupameccsre, amit pont a listavezető Bayern ellen játszottuk. Hát igen, csak nekünk lehet akkor szerencsénk, hogy velük sorsolnak össze. Legalább a Bajnokok Ligájába nem kaptunk olyan brutális ellenfelet. Persze nem szabad a Shakhtar-t se lebecsülnünk, hiszen tudnak kellemetlenségeket szerezni, és ezt már sokszor be is bizonyították.

- Mario! – hallottam meg, ahogy Marco a nevemet kiabálja, amikor sietősen távoztam az épületből. Minél hamarabb otthon akartam lenni, vagyis a hotelben. Megálltam, hogy utolérjen, aztán együtt haladtunk a parkoló fele. – Livia hívott, hogy Lenával cipőt akarnak vásárolni, megyünk-e velük? – Megforgattam a szemeimet. Egy ideje az volt a legújabb szokásuk, hogy akárhová megyünk, vesznek egy cipőt, mint valami szuvenír.

- Menjünk, nekem is kell végül is – néztem le a cipőmre, aminek már kezdett lekopni az orra. Ha már mindenképp vásárlás, akkor legalább a cipők legyenek a főszerepben.

Miután ezt megbeszéltük, elmentünk a hotelhez, ahol már vártak ránk a lányok. Mindenki átszállt az én kocsimba, aztán elindultunk a helyi pláza felé. A lányok arról csacsogtak, hogy mit csináltak, amíg mi interjúztunk, szóval tulajdonképpen a semmiről. Mi pedig elmondtunk, hogy ugyanolyan unalmas volt, mint a többi, amin eddig részt vettünk. Marco legalább annyira unta, mint én, úgyhogy egy pillanatra elvettem a kormányról a jobb kezem és pacsira tartottam csapattársam irányába. Miután adott egy tenyérbizsergetően erős ötöst, visszatettem a kezem a kormányra, hogy beparkoljak. Még le se állítottam a motort a két lány már a bejáratnál tartott, egymásba karolva igyekeztek minél hamarabb a bevásárlóközpontba jutni. Bezzeg, amikor nincs kedvük, és mi visszük őket magunkkal, akkor nem ilyen lelkesek!

Bezártam a kocsit, és Marcoval az oldalamon utánuk siettem. Mikor végre hajlandóak voltak bevárni minket, melléjük léptünk és kéz a kézben folytattuk tovább az utat. Rájöttem, hogy ez sokkal jobb, minta hotelben ülni. Úgy éreztem, egy átlagos srác vagyok, aki a haverjaival és a barátnőjével vásárolgat. Nem környékeztek meg rajongók, ha ránk néztek, akkor inkább undorral tették, nem úgy, mint otthon, Dortmundban.

- Menjünk be oda – húzott Lena az egyik cipőbolt fele, ahol csak női cipők voltak. Szép mosolyt villantottam, remélve, hogy érteni fogja, én oda nem megyek be. – Jó, akkor ti menjetek, nézzetek magatoknak cipőt, mi meg bemegyünk ide Liviával – rázta meg a fejét.

- Imádlak – nyomtam a homlokára egy puszit, aztán csatlakoztam Marcohoz, aki már tudta is, hova megyünk.

Hamarosan számomra is kiderült, hiszem miután a mozgólépcsővel felmentünk az első emeletre, megláttam az egyetlen boltot, ahol cipőket árultak. A kirakatban többek között Christian Louboutin és Philipp Plein cipők sorakoztak. Néhány elég merész volt, így azt gondoltam, hogy itt sem fogok semmit venni. Ám Marco felpróbált egy pár elsőre nevetségesnek tűnő cipőt, melyek úgy néztek ki, mintha épp agyontapostam volna egy csillámport szóró tündért, vagy mintha beleléptem volna hat különböző színű festékes dobozba, és egész jól mutattak a lábán. Miután ő talált magának egy fehér, szegecses cipőt, kijelentette, hogy ez kell neki. Furcsállva néztem a cipőt, hogy miből készülhetett 750 euróért.

- Miből van ez? Aranyból? Te tiszte hülye vagy, ennyit kiadsz egy cipőért – néztem Reusra, azon gondolkozva, vajon mikor őrült meg.

- Majdnem. Ezüst rajta a szegecs – vont vállat. – Menő. Láttam neked is egyet, gyere. – És nem is volt olyan rossz. Vicc, hogy tényleg ezüstből készült, de annyira betegnek tartottam, hogy egyet mindenképpen vennem kellett. Amit mutatott az fekete volt, de ugyanúgy szegecsekkel volt kirakva, mint a sajátja. Én még néztem valami hétköznapi cipőt is, de attól tartottam, hogy azt rossz helyen keresgélem. Furi ember lehet, aki ezeket a cipőket tervezi, de akik feltűnésmániások, azoknak itt a helyük.

Elég sok időt töltöttünk el idiótábbnál idiótább cipők nézegetésével, és miután már semmi vicceset nem találtunk, fizettünk és el is hagytuk a süllyedő hajót. Megkerestük a lányokat, akik szerencsére ott voltak, ahol hagytuk őket. Még mindig cipőket próbálgattak, bár már mindkét lánynak a kezében volt egy-egy cipős doboz.

- Na, mit vettetek? – vette ki a kezemből Lena a dobozt, hogy belenézzen.

- Jesszus – reagálta le egyből. – Ez most komoly? – nézett fel rám, és amikor vállat vontam, újra a cipőt kezdte vizslatni. – Jó, nem olyan rossz. Mi az Isten? – kiáltott fel, mire többen is felénk néztek. – Hát te nem vagy normális! – ütött fejbe a dobozzal. – 650 euró?

- Hékás – vettem ki a kezéből a dobozt mielőtt újra felhasználja ellenem. – Ez a cipő jó, és megéri az árát, oké? – Marco is hasonló szöveggel próbálta kimenteni magát Liviánál, így pár pillanattal később, már nem én voltam az egyetlen, aki taslit kapott.

Engesztelésül felajánlottuk, hogy veszünk nekik egy-egy plusz cipőt, ezért hamarosan abbahagyták szidalmazásainkat, és tovább folytatták a vásárlást, aminek a végén mi, Marcoval már inkább csak ültünk és kifiguráztuk a mellettünk elsétálókat, miközben jókat nevettünk. Nem szemétkedésből csináltuk, csak poénból, semmi rosszindulat nem volt játékunkban.

Mire mennyasszonyaink… ja, igen. Nem sokkal utánam, Marco is eljegyezte Liviát. Tudtam róla, bár Marco megjegyezte, hogy nem mondtam el neki, hogy én is erre készülök. Épp Lenával voltam, amikor Livia felhívta őt, és köszönés helyett legalább öt percig csak visított, bár ez semmi nem volt ahhoz a koncerthez képest, amit Lena adott nekem, mikor először kettesben maradtunk, miután eljegyeztem és igent mondott. Szóval, mire mennyasszonyaink befejezték a cipősorok között való szaladgálást, már igencsak korgott a gyomrunk, ezért a beígért fizetés után, hozzáteszem Lena szándékosan drága cipőt választott, beültünk egy étterembe is. A főfogások után nem tudtam választani két desszert között, ezért mindkettőt kértem.

- Na, Pufi, meccsre már gurulni fogsz – szívatott Marco, amikor kihozták a sütiket. Válaszul felé ütöttem, ami elől nevetve tért ki, leverve a villát a földre.

- Béna – reagáltam le, aztán beleszúrtam a saját villámat a csokis sütimbe, és falatozni kezdtem. – Te mit csinálsz az asztal alatt ennyi ideig? – rúgtam előre a lábammal, persze nem erősen, csak hogy érezze a törődést.

- Te idióta, mindjárt a lábadba szúrom a villát – fenyegetett, aztán végre leült a helyére, így én megmenekültem karrierem időleges tönkretételétől.

Másnap a meccsre készültünk gőzerővel, úgyhogy nem csináltunk semmi extrát. A lányok a közelgő esküvőt intézték, ugyanis két hét múlva lesz. Mivel annyira egymáshoz vagyunk nőve, és mindketten akkora képzeltük el a ceremóniát, végül abba maradtunk, hogy dupla esküvőt tartunk. Jó ötletnek tartottam, így nem kellett annyira belefolynom. Négyünk napja lesz, de Marco és én is úgy gondoltuk, hogy csinálják a lányok olyanra, amilyenre akarják. Nekünk teljesen mindegy, csak ők legyenek ott, de azért néha közbeszóltunk, nem hagytuk, hogy hülyeségeket csináljanak. Egy feladatot bíztak ránk, az pedig az étel volt, viszont meglepetésbe intéztünk egy kis tűzijátékot is. Még aznap elintéztük, amikor megkértek rá, nem szerettük volna sokáig húzni, mert félő, hogy a végén még elfelejtjük.

A meccsünk nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Kettő-kettes döntetlent játszottunk, pedig jó lett volna, ha már most letudjuk a mérkőzést, és a visszavágón csak az eredményt kell tartanunk. Nem szomorkodtunk sokáig, hiszen ott volt a lehetőség a következő meccsen, amit már biztos, hogy hozni fogunk. Végül így is lett. Kiejtettük a Shakhtart, és továbbjutottunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk ünnepelni, de mivel a két leányzó valamilyen oknál fogva nem csípte a csapatunk túlnyomó részét, inkább négyesben maradtunk. Beszélgettünk, megittunk pár sört, aztán megnéztünk egy filmet. Hozzám hasonlóan Marconak is tetszett, sokat nevettünk rajta, Lena viszont valamikor a közepén elaludt a karjaim között, és nem sokkal utána Livia is kidőlt.

- Csinálj egy képet! – suttogtam Marconak nevetve. Mindenképpen szükségem volt egy ilyen képre, ugyanis Lena készített rólam a múltkor egy olyat, amivel fenyegetni tud, de így most nekem is van mivel sakkban tartanom.

- Te is rólam – nevetett Marco is, majd miután kimásztam a két lány közül, befeküdt a helyemre. Csakhogy miután kész lett a fotó, nem akart visszaengedni. Vigyorogva heverészett középen, én pedig semmit nem tudtam tenni ellene, mert ha elkezdünk birkózni, felkeltjük Liviáékat. Az ágy szélére ültem, és onnan néztem, ahogy Lena Marco mellkasára fekszik.

- A nyálát is szokta csorgatni – poénkodtam vele, de komolyan vette, ezért megpróbált kiszabadulni barátnőm alól. Miután sikerült neki végrehajtania a műveletet, röhögve közöltem vele, hogy Lena csak rám csorgatja a nyálát, mert jól nézek ki.

- Kuss – motyogta Lena, aki valószínűleg felkelt, miközben Marco fészkelődött, és hallotta, amit mondtam. Ettől az egy szótól újra elkezdtünk nevetni, aztán úgy döntöttünk, hogy inkább mi is megpróbálunk elaludni, mert a fáradtságtól, na meg az alkoholtól, már csak a hülyeség dől belőlünk.

Gyorsan peregtek a napok, így hamar eljött az esküvő napja. Arra számítottam, hogy mennyasszonyaink be lesznek sózva, izgulni fognak. Valójában nem volt jellemző rájuk, mégis meglepődtem, amikor ezeknek az általános dolgoknak a jeleit egy percre sem lehetett érzékelni rajtuk, hiszen ez azért csak a nagy nap. Bevallom, még nekem is volt egy kis gyomorgörcsöm, de persze ezt gondosan rejtegettem a többiek előtt. Nem hiányzott, hogy a beszólások két lábon járó darts táblája legyek.

Marco már elkészült, amikor én még a nyakkendőmmel szenvedtem. Addigra már biztos voltam benne, hogy észrevette, izgulok. Jófej volt, mert nem hozta szóba, inkább megpróbált megnevetetni, ami sikerült is neki.

- Drágám, megkössem neked? – nyávogott lányos hangon, miközben a nyakkendőm felé nyúlt. Vigyorogva ütöttem el a kezét, majd végre sikerült megcsinálnom.

Igazából nem értettem, mitől tartok. Nem volt rá okom, Lena nem fog megszökni, nem derül ki semmilyen kényes, eddig elrejtett titok, senki nem fogja félbeszakítani az esküvőt. Nem agyaltam tovább ezen, egyszerűen betudtam a várakozásnak, hogy lássam Lenát a ruhájában, amit eddig titokban tartott előttem.

Nem akartunk világraszóló esküvőt csinálni, főleg nem így a szezon kellős közepén, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak a szűk családi kör lesz jelen, majd egy előre kibérelt étterembe megyünk vacsorázni, utána pedig – az edzőnk jóvoltából – két napra Cancúnba utazunk, hogy a nászéjszakával teljesítsük be fogadalmunkat.

Apu és Marco apja lenn várt ránk, ugyanis ők vittek minket a templomba, ahol először köszöntöttem jövendőbeli anyósomat és apósomat, majd elfoglaltam a helyemet a pap előtt. Hamarosan Marco is így tett, csak ő több emberrel beszélt, mint én. Jó szokásához híven most sem tudta befogni a száját. Csodálkoztam is, hogy az elkövetkezendő perceket kibírta.

Amikor felcsendült a mindenki által tökéletesen ismert dallam, a templom végébe néztünk, ahol elsőként Lena és az apukája jelent meg. Lassan sétáltak felém, miközben képtelen voltam máshová nézni. Egymásra mosolyogtunk, mikor végre mellémért, és Dieter átadta a kezét. Hátra hajtottam a fátylát, és megdicsértem, hogy mennyire elmondhatatlanul gyönyörű. Marcora néztünk, aki épp abban a pillanatban látta meg Liviát. Tudtam, mit érez. Az érkező felé fordultam, és megállapítottam, hogy ő is remekül fest, de nem sokáig néztem őt, mert Lena mágnesként vonzotta a tekintetemet. A pap sokáig beszélt, de végül csak elérkeztünk a gyűrűk felhúzásához. Egyszerre mondtuk Marcoval, amit a pap kért, majd a lányok is megtették ugyanezt. A gyűrűért nyúltunk, csakhogy össze lettek cserélve, és Marcoéké volt nálunk. Kisebb nevetés közepette átadtuk egymásnak a két párnát, majd végre egymás ujjára biggyesztettük az apró karikákat. Nem volt más hátra, csak a csók. Soha életemben nem kellett ennyit várnom egy csókra. Mióta megjelent a hatalmas ajtóban, azóta vágytam rá, és most végre megtörtént.

Mosolyogva néztünk fel a családtagjainkra, majd négyen egymásba kapaszkodtunk és a pap vezetésével, a vendégek kíséretében kivonultunk a templomból.

- Nem akarom eldobni a csokrot, olyan szépek ezek a tulipánok – fanyalgott Livia, de aztán mégiscsak követte Lena előbbi mozdulatát, és az unokatesója – legalábbis azt hiszem, ő volt – kezébe hajította.

Kéz a kézben sétáltunk a kocsihoz, amivel az étterem felé vettük az irányt. Úgy éreztem, soha többé nem is akarom elengedni a kezét, ezzel ellentétben viszont azzal is tisztába voltam, hogyha ez megtörténne, rövid időn belül kikészítenénk egymást.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem a feleségemtől. Jézusom, most már tényleg az!

- Férjezetten – válaszolta, aztán jót szórakozott szellemesnek vélt válaszán. – Akkor mostantól főznöm, mosnom, takarítanom kell rád?

- Ó, és ez csak a kezdet – fordítottam magam felé az arcát, hogy megcsókolhassam. Egészen addig egymással voltunk elfoglalva, míg apa egy torokköszörüléssel nem jelezte, hogy megérkeztünk.

A hely hangulatos volt, nem korlátozódott két színre, és ez nagyon tetszett. Minden bizonnyal nem tudtak megegyezni a színkérdésben, ezért mindkettőjük véleményét rakatták össze. Szerintem sokkal jobb lett, mintha egy témája lett volna az egésznek. Az ételek is tökéletesen voltak elkészítve, finom volt, úgyhogy a mi szervezésünkre se lehetett panasz.

Ám mindenekfelett a legjobb a hangulat volt, ahogy az emberek kellemes hangerőséggel beszélgettek a mellettük ülővel, néha egy-egy hangosabb nevetéssel felkeltve a figyelmet.

Mire a tortát elfogyasztottuk már sötét volt odakinn, aminek örültem, mert különben a tűzijáték nem látszott volna rendesen. A két lány nem tudta, hogy amint kilépünk az ajtón, felrepülnek majd az első petárdák, így alaposan meglepődtek. Hozzánk bújva nézték végig a negyedórás égszínezést, melynek a végén a Szeretlek felirat volt olvasható. Láthatóan nagyon tetszett nekik, úgyhogy megnyugodva csaptam bele Marco pacsira tartott tenyerébe.

Az autók díszkíséretében hazamentünk, hogy átöltözzünk és magunkhoz vegyük a bőröndjeinket, amelyeket már előzőleg megtömtünk ruhákkal. Remélem, Lena csak fehérneműt tett be, a többi úgyis felesleges lesz, mert mindentől meg fogom szabadítani, amint megérkezünk, és biztos, nem hagyom majd felöltözni egészen a hazaindulás pillanatáig.

Livia és Marco már a reptéren várt minket, majd amikor megérkeztünk felszálltunk a gépre. A helyemen ücsörögve, vállamon Lena fejével, rájöttem, hogy mennyire álmos vagyok. Az egész nap egy hatalmas pörgés volt, megállás nélkül, és ez kimerített. Ki kell magam pihennem a repülőn, hogy a hotelben újra szolgálatkész legyek. A másik ifjú pár mögöttünk ült, és csendben beszélgetett, nem néztek ki fáradtnak.

A bemondó hangos hangjára ébredtem, amely a leszállásra figyelmeztetett bennünket. Álmosan néztem körül, felmérve, hogy hol is vagyok. Nem mondanám, hogy jól aludtam, mellesleg kevés is volt, de a gondolat, hogy nemsokára a hotelben leszünk, izgatottsággal töltött el.

Taxival mentünk a szállásunkra, aminek a recepciójánál el is váltunk Marcoéktól. Nem egymás melletti szobát kaptunk, aminek örültem is kicsit. Nem akartam hallani, hogy élvezik egymást… akarom mondani, a nászútjukat.

- Na, mivel kezdjünk? – vigyorogtam Lenára úgy, hogy az arcomra legyen írva, ez csak egy költői kérdés, és inkább tettekkel válaszoljon. Szerencsére nem kellett aggódni a fantáziája miatt, így értette is a célzást. A pólómnál fogva közelebb húzott magához, aztán áttette a kezét az arcomra én pedig eltűntettem arcomról a mosolyt, majd megszüntettem a maradék pár centiméteres távolságot is.

- A hajam kibontásával. – Tessék? Először nem is tudtam, hogy mire mondta ezt, annyira az érintései és a csókjai jártak a fejemben. Amikor leesett, felsóhajtottam a csalódottságtól, majd elnevettem magam. Sejthettem volna, annyira jellemző, hogy húzza az agyamat. Most viszont nem viccelt, bement a fürdőbe, és a hajtűket kezdte kihúzni a hajából. Várakozóan nézett rám, hogy segítek-e neki, én meg kedves voltam, mint mindig, ezért mögé álltam, hogy hátulról is eltűnjenek a nem kívánt csattok. Szívesebben csináltam volna mást mögötte állva, úgyhogy igyekeztem, hogy minél hamarabb elérkezzünk az általam elképzelt részhez. Csakhogy Lena a kezébe vette az irányítást, és számomra is hamar egyértelművé tette, hogy ma nem az én szabályaim szerint játszunk. Hamarosan a vállára omlott jelenleg barna haja, majd a kádhoz sétált. Amíg megengedte a vizet, felfogta a haját és vetkőzni kezdett.

- Na, mi az? Neked nem megy segítség nélkül? – lépett hozzám, hogy levegye rólam a pólómat. Szívesen hagytam volna, hogy levetkőztessen, de a gyorsaság érdekében inkább magam bújtam ki a nadrágomból, majd beültem mögé a kádba.

Olyan sokáig voltunk a vízben, hogy egy évnyi fürdéssel is felért, de végül a legnagyobb örömömre átjutottunk az ágyba.

- Aú, Mario, hogy szedted ki a hajamból a hullámcsatokat? – jajdult fel, amikor lefeküdt az ágyra. Hátra nyúlt, hogy kivegye, amit nem vettem észre. – Ezért ki kell engesztelned – ült fel hatalmas mosollyal az arcán.

- Épp arra készültem – döntöttem hanyatt újra, de eltolt. Ezt most már tényleg nem hiszem el! - Táncolj nekem – tette karba a kezét, és várakozóan nézett rám. Életem, erre biztos, hogy nem veszel rá! Legalábbis azt hittem, amíg nevetve meg nem fenyegetett, hogy akkor ma éjszaka nem lesz semmi. Belementem a játékba, és szerencsétlenkedtem neki valamit, ami inkább megnevetette, mint felajzotta.

- Ezért cserébe még kérni fogok egyszer valamit – dünnyögtem neki mielőtt végleg nekiestem. Annyira akartam már, hogy nem bírtam tovább a lassú, elhúzott előjátékot. Lemásztam róla, és a bőröndhöz sétáltam, hogy elővegyem az óvszert, ami nem volt ott, ahol gondoltam. Sietve áttúrtam az egészet, de miután nem rémlett, hogy eltettem volna, feladtam.

- Mi van már? – ült fel Lena.

- Nem tettem el – vallottam be, mire felnevetett. Nem tudom, valamiért nekem annyira nem volt vicces.

- A nászéjszaka legfontosabb tárgya, Mario. Csak te felejtheted el – szórakozott továbbra is nagyon jól. Jó, igaza van, ez tényleg elég nevetséges, és egy pillanatra én is elmosolyodtam. Hülye vagyok, na. – Lemegyek, keresek egy boltot és veszek – ajánlotta fel a pólójáért nyúlva.

- Ne – állítottam meg. – Hagyjuk, nem kell! – Elég hirtelen ötlet volt, de tudtam, hogy úgysem bánnám meg. Meglepődve és kissé tiltakozóan kérdezett vissza. – Összeházasodtunk, Lena… tehát azzal számolunk, hogy örökre együttleszünk. Valószínűleg gyerekünk is lesz. Nem mindegy, hogy most vagy később? – Tényleg így gondoltam. Mindketten szerettük a gyerekeket, semmi akadályát nem láttam, hogy akár kilenc hónap múlva a kezemben tartsam a sajátunkat.

- Őrült vagy – húzott magához, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk.

Későn aludtunk el, ugyanis nem álltunk meg egy menet után, reggel viszont alig bírtunk felkelni. Lena öt percenként megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam, mert ha igen, akkor elmegyünk egy gyógyszertárba, és veszünk eseményutánit. Miután sikerült meggyőznöm, hogy nem csak a szeretkezés hevében mondtam, lenyugodott, és újabb ötlettel állt elő, méghozzá, hogy menjünk el sétálni. Nem volt kedvem, csak vele akartam lenni, édes kettesben.

Különben is megfogadtam, hogy nem öltözünk fel, tartani akartam magam ehhez az ígéretemhez.

- Csak azért öltözünk fel, hogy utána legyen mit levenni. Na, gyere – érvelt szemforgatás közepette, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon az ágyról. Hagytam magam meggyőzni, ezért pár perccel később már lenn sétáltunk a parton.

Finoman érdeklődtem, hogy mikor akar visszamenni, mert bár gyönyörű volt a hely, Lena látványa többet adott az ágyban, mint a cancúni tengerpart, amelyet ha akartam, az ablakból is tudtam szemlélni. Természetesen az asszonykának nem volt elég a medencékig elmenni, a parton akart lébecolni. Óriási hőség volt, de nem fürdőzni jöttünk le, így csak a víz elejébe gázoltunk bele, ameddig az én gatyám és az ő szoknyája engedte. Kérdésemre pedig azt a választ kaptam, hogy estig nem szeretne visszamenni a szobánkba. Kergetni kezdtem, aminek az lett az eredménye, hogy a ruháink alja átázott, na meg, hogy melegünk lett, de megérte, mert –értelemszerűen – sikerült elkapnom.

Természetesen nem maradtunk estig, több okból kifolyólag se. Az egyik ok, hogy éhesek voltunk, a másik, hogy nagyon meleg volt, a harmadik, a legnyomósabb pedig, hogy én nem akartam. Persze, igazából Lena se akart, csak jókedvében bosszantott, ahogy mindig is szokott. Igazán kedves tőle.

Visszafele sétálva Marcoba és Liviába botlottunk, akikkel szintén elbeszélgettünk egy jó félórát, kerülve a Hogy telik a nászút kérdésre adható összes választ. Azt is csak a lányok jelenléte miatt, mert nem szeretik, ha kiteregetjük a nemi életünket. Máskérdés, hogy amikor nincsenek ott, akkor kibeszéljük őket. Tuti, hogy tisztába is vannak ezzel, de egy kicsit minden nő szenteskedik, még ha valójában egy kisördög is. Mint Lena. Különben még sose mondtam rosszat róla a háta mögött, úgyhogy egy szava se lehet.

Vacsora után azonban olyan ötlete támadt, ami már majdnem felér az enyémekkel. Na, jó, szomorúan, de be kell vallanom, hogy túlszárnyalt. Szóval azt indítványozta, hogy menjünk vissza a partra, amit meghallva, először tiltakozni kezdtem, ám csendre intett, így megtudhattam, hogy nem sétálgatni akar a parton, hanem szeretkezni. Zseniális! Mikor kezdjük? A válasz a következő: amint besötétedik, és eltűnnek az emberek.

Nem kellett sokáig várni, éjfél körül egy törölközővel indultunk neki a nagy kalandnak. Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor először csináltuk. Azzal a különbséggel, hogy most csak közszeméremsértésért ítélhetnek el, birtokháborításért nem. Egész jól és gyorsan fejlődünk.

Esküszöm vele mindenhol és mindenhogy jó. Ez hogy lehetséges? Megbolondulok tőle… érte. Egyetlen pillantásával fel tud tüzelni, egyetlen érintéssel a mennybe tud repíteni, és ezzel egyetemben biztos, hogy miatta fogok a pokolban elégni, hiszen ha odafenn tudnák, hogy mikről fantáziálgatok, még a halálom előtt a legmélyebb bugyrába nyomnának.

A délelőtt, amit még itt töltöttünk, hasonlóan csodálatosan telt, aztán eljött az idő, hogy visszatérjünk a hétköznapokba, ahol immáron a feleségemmel élhetek boldogan és talán a sok együttlét közül az egyikben a gyerekünk is megfogant.