A táncon keresztül - Elvesztem

Hosszú kihagyás után, újra A táncon keresztüllel jelentkezem. Nem egy vidám rész, de már közeledünk a vége felé. Remélem, elnyerni a tetszéseteket. Jó olvasást! :D

Az új csodafejlécet köszönöm Líviának. A kommentekbe tessék őt is megdicsérni! Nézd mit kapsz, majomka: <3 :)

A következő héten megvettük a tancuccokat, és minden egyéb mást, ami a suliba kellett. Apától természetesen Bayernes füzetet és tollat is kaptam, mondván egy kis reklám nem árt. Nem volt bajom a csapattal, mint minden müncheni születésű ember, szurkoltam nekik, meg hát ugye én játszottam is ott. Nem sokat voltam otthon, mert ki szerettem volna élvezni az utolsó napokat a nyári szünetből. Az időm nagy részét a parkban töltöttem, hol Kimékkel, hol Lou-val, de elmentem például egy Bayern edzésre is a volt csapatomhoz, és anyának is segítettem a cégnél. Apa vidámparkba vitt és fagyival tömött, de a két szülőmmel együtt egy percet se voltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert lehetetlenség volt. Nem fejeződtek be a viták közöttük, és amikor lehetőségük volt rá, elkerülték egymást. Rettenetesen idegesítő volt, ezért folyamodtam újra a táncórákhoz. Megint kihasználtam, hogy nem mondanak nekem nemet, ha ilyenekről van szó, így esténként újra rendszerré vált a táncolgatás. Tényleg hittem benne, hogy ez majd összehozza őket, és rájönnek, hogy még mindig szeretik egymást.

Louis normális körülmények között is bemutatta nekem Lisát, akiről még mindig az volt a véleményem, hogy nagyon kedves. Ettől függetlenül furcsa volt őket együtt látni. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny voltam. Régebben, ha sétáltunk, engem karolt át, most pedig csak felesleges harmadik voltam, aki utánuk kullogott. Idegesített az érzés, mivel nem tudtam hová tenni. Máskor is volt már barátnője, és egyáltalán nem zavart. Talán ez most csak azért van, mert ő Andreas húga. Az érzés azon a napon végig velem maradt, mint egy hű társ. Mondanom sem kell, hogy nem örültem az efféle társaságnak, éppen ezért próbáltam jó mélyen elnyomni magamban. Csakhogy elég nehéz volt úgy, hogy senkinek sem beszélgettem róla.

A suli első napján fáradtan ébredtem fel. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába menni, de muszáj volt. Felvettem az ünneplő ruhámat, reggeliztem, és miután mindennel elkészültem elindultam a suliba. Kicsit jó volt látni az osztálytársakat, bár annyira azért nem hiányoztak. Főleg nem az, hogy apa felől érdeklődjenek. Nem szívesen beszéltem most az otthoni helyzetről, mert csak hazudni tudtam volna. Apa jól van, minden rendben. Egyik sem volt igaz. A négy osztályfőnöki órán szinte végig csendben ültem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem csacsogtam sokat, legalábbis nem annyit, mint anya átlagosan, de mindig akadt valaki, akivel beszélgettem, most viszont nem volt kedvem. A családi viták, akármennyire ki akartam őket zárni, rányomták a pecsétet a napjaimra. Szívesen a békülés fejezhet ugrottam volna már, de ember legyen a megmondója, hogy az mikor is következik. Remélem, hogy hamarosan.

Elmondhatatlanul örültem, amikor szabadultam. A fejemet lehajtva igyekeztem a suli bejárata felé, hogy elhagyjam jelenlegi ketrecemet, ámde ha jobban figyeltem volna, nem szaladtam volna bele az iskola második leggazdagabb lányába. Az első én voltam, csak természetesen én soha nem kérkedtem vele, mert nem hiszem, hogy ettől más és jobb lennék a többieknél. Utált engem. Utált, mert gazdagabb voltam nála, mert nem hirdettem és mégis népszerűbb voltam nála. Ha őt ez boldogabbá teszi, akkor egészségére. Én biztos nem leszek senki örömének elrontója. Figyelmen kívül hagytam a beszólását, a vállamat megrántva kikerültem, és végre kiléptem a szabad levegőre, ahol apát szúrtam ki. Pár iskolatársam vette körül, és vidám hangulatban beszélgettek. Komolyan nem tudom, hogy csinálja. Olyan szeretnék lenni, mint ő: nagylelkű és jó színész. Akkor is gondol másokra, ha éppen romokban van, és sosem látják rajta az emberek, ha rosszul érzi magát. Szeretném megtudni, hogy csinálja.

Elkértem a kulcsot, és csevegés helyett inkább beültem a kocsiba. A tankönyveimmel teli táskámat a hátsó ülésre dobtam, legyen csak minél távolabb tőlem. Nem volt kedvem jó arcot vágni a primitív kérdésekhez, a zavart hajcsavargatások, ideges nevetések csak jobban felidegesítettek volna. Apa aggódva nézett felém, bár nem láthatott semmit a sötétített ablakok miatt. Mérgesen töröltem le a kicsorduló könnyeimet, hogy ne lássa meg, de nem jártam túl nagy sikerrel. Ha nem is a sírást, hát a kedvemet rögtön kifogásolta. Nem akartam elmondani neki, hogy már teljesen kikészültem, mert nem tudom, mi lesz vele és anyával, hiszen tudtam, hogy soha sem bocsájtaná meg magának, hogy ennek tesz ki. De nem hagyta, hogy eltereljem a témát, és végül addig faggatott, míg össze-vissza nem kezdtem beszélni, és ki nem böktem szomorúságom okát. Rögtön félreállt a kocsival, leállította a motort, majd felém fordult.

- Őszintének kell lennem, mert megérdemled, hogy téged is tájékoztassunk a fejleményekről. Jogod van tudni arról, hogy mi lesz a jövőben. Anyáddal soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer ilyen helyzetben leszünk, de úgy látszik a mi házasságunkat sem kerülte el Erisz (a viszály istennője). Egy ideig azt hittem, ez normális, minden házaspár vitázik néha, de már rájöttem, hogy mi nem csak egyszerűen veszekedünk apróságokon, hanem folyamatosan távolodunk is egymástól. Chantelle, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már nem szeretjük úgy egymást, mint régen.

Végre valaki őszinte volt velem. Jó ideje arra vártam, hogy valaki szépítés nélkül tényeket közöljön, hogy tudjam, mire kell számítanom. De az igazság fájdalmas volt… és kínzó.

- Egyedül szeretnék hazamenni – jelentettem ki érzelemmentes hangon, majd kiszálltam a kocsiból.

Hangom bármennyire is jól leplezte feldúltságom, belül úgy éreztem, összeszakadok. Nagyokat szipogva indultam el az ellenkező irányba. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Talán nem így kellett volna fogadnom apa őszinteségét, bár nem hiszem, hogy más sokkal jobban reagált volna. Szerencsém volt, amiért nem jött utánam, és hagyta, hogy magamban találjam meg a válaszokat. Visszanézve még láttam, ahogy nagy gázzal befordul a sarkon, majd eltűnik a házak fala mögött.

Hosszas kóválygás után a parkban kötöttem ki, ahol leültem a legközelebbi padra. Az ünneplőcipőm feltörte a sarkamat, ezért már a járás is fájdalmat okozott. Nem volt elég bajom, még ennek is kínoznia kell egy kicsit. A park teljesen üres volt, úgyhogy az utónyári melegben, egyedül és csendben gondolkozhattam, mit kellene tennem. Nagyon jól tudtam, hogy nincs semmi, amivel segíthetnék. Pillanatokon belül rájöttem, hogy tehetetlen vagyok, így elemi erővel tört rám a düh. Levettem a lábamról a cipőmet, hogy mérgesen egy fa törzsének hajíthassam. Hangos csattanással ütődött a növénynek, majd a kavicsok közé hullott. Úgy éreztem, mintha a családom is így bukna el. Az eddig csak éppen, hogy utat törő könnyeim patakokban kezdett folyni, és képtelen voltam elállítani.

Az egyedül töltött órákban minden átfutott már az agyamon. Lemondtam arról, hogy én fogom helyrehozni a házasságukat, mert pontosan tudtam, hogy ők maguk is mindent megtettek ennek érdekében, és ha ők képtelen voltak rá, akkor én sem tehetek majd csodát. Ám újabb gondolataim cseppet sem voltak vidámabbak. Kérdések ezrei cikáztak át a fejemen. Ha nem szeretik egymás, vajon szétköltöznek? El fognak válni?

Mire besötétedett, rájöttem, hogy hiba volt egyedül maradnom. Így csak még jobban maga alá terített a kétségbeesés, és senki nem rángatott vissza a szakadék széléről. A szemeim és a lábaim fájtak, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. A sírástól és az elkeseredéstől annyi erő sem volt a végtagjaimban, hogy felálljak, nem hogy hazáig sétáljak, úgyhogy inkább továbbra is mozdulatlanul ültem a padon.

Beszélgetni akartam valakivel, de valaki olyannal, aki nem ismer sem engem, sem a családomat, ám ez esélytelen volt. Ilyen embert nem fogok ezen a környéken találni.

A hátam mögött a kavicsok visító hangot kiadva egymáshoz súrlódtak, mire ijedtem néztem hátra, hogy a sötétben kivegyem a közeledő ember alakját.

Bastian szemszög:

Tudtam, hogy hagynom kell, hogy helyrerakja magában a dolgokat, de aggódtam a lányom miatt. Egyértelmű volt, hogy nem fog egyből hazajönni, de reméltem, hogy csak egy kis kerülőt tesz. Ahelyett, hogy utánamentem volna, inkább beindítottam a motort, és hazahajtottam. Nikki meglepődve vette tudomásul, hogy egyedül érkeztem meg. Rögtön tudtam, hogy újabb veszekedés elé nézünk. Megbeszéltük, hogy nem terheljük Chantelle-t a dolgainkkal, én mégis megtettem.

- Arra kértelek, hogy… - támadt nekem rögtön.

- Tudom. Pontosan tudom, hogy mit beszéltünk meg. – Oké, talán én sem a legszebb stílusban beszéltem vele, de mostanában már a jelenlététől is ideges lettem. Bármennyire is akartam, egyszerűen nem tudtam normálisan hozzászólni. – De teljesen mindegy, hogy mit mondunk neki, és mit nem. Nem hülye, látja, érzi és tudja is, hogy ezek már nem csak hajba kapások. Joga van tudni, hogy mi a helyzet.

- Joga van, joga van. Állandóan ezt hajtogatod, aztán nézd meg mit értél el vele. De tudjuk, Bastian Schweinsteiger mindig jól dönt, soha nem hibázik. – Nem értettem, hogy mire fel kezdett el gúnyolódni, de pillanatok alatt felhúzott vele.

- Képzeld el, szoktam hibázni. Például akkor, amikor megkértem a kezedet. – Gondolkodás nélkül vágtam a fejéhez a szavakat. Nem tudom, miért mondtam. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem, még akkor se, ha ennek a kapcsolatnak vége szakad. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, nyel egy nagyot, de egy szót sem szólt. Mérgesen néztünk egymásra, azzal a különbséggel, hogy én már nem rá voltam mérges, hanem magamra… és a büszkeségemre, ami nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek az előbbi kijelentésért.

Chantelle a délután folyamán nem jött haza, ezért hét órakor telefonálgatni kezdtünk, ugyanis a lányomat sehol sem lehetett elérni. Pedig tudom, hogy nála volt telefonja, amikor kiszállt a kocsiból, ott fogta a kezében. Louisnál kezdtük a keresgélést, de nem volt ott, sőt, egyáltalán nem is hallott felőle ma. Nikki felhívta a szüleit, hátha odament, de ott is csak Chantelle-mentes övezetbe ütköztünk. Keresés közben megállás nélkül kiabáltunk egymással, mert engem okolt lányunk eltűnéséért, úgyhogy úgy döntöttünk, külön kocsiba ültünk és két irányba indulunk el. Lukasék rögtön csatlakoztak a kereséshez, de ahogy mi se, úgy ők se tudták, hogy merre induljanak. Vicces volt, mert a nagy káoszban a felnőttek között is a legfelnőttebb Louis volt. Mindenkit nyugtatgatott, és végül ő osztotta ki az útvonalakat is, hogy ki, merre kutasson. Ő maga gyalog, egyedül indult útnak.

Chantelle szemszög:

Az alak gyorsan közeledett, de még mindig csak a körvonalait láttam, így pánikba estem. Nem kellene ilyen későn az utcán lennem, ráadásul egyedül. A telefonom után akartam nyúlni, de nem találtam. A fenébe, valahol elhagytam.

- Chantelle – szólított az alak a nevemen, aminek hatására rögtön kiengedtem az eddig benntartott levegőt. Lou volt az, biztonságban vagyok. – Mit csinálsz itt? Miért nem mentél haza? A szüleid nagyon aggódnak. – Válaszolni akartam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogyha megszólalok, újra sírni kezdek. – Jól vagy?

Miután megráztam a fejem, átölelt, így akármennyire is próbáltam visszatartani a sírást, megint zokogni kezdtem. Egészen addig szorított magához, amíg le nem nyugodtam, utána viszont kérdezősködni kezdett. Özönlöttek belőlem a szavak, az első vitától a legnagyobb veszekedésig mindent elmeséltem neki, és bár ő ismert engem is, a családomat is, sokkal jobb volt, hogy nem egyedül vagyok.

A beszámolóm után várnom kellett egy picit, mert telefonált a szüleinknek, hogy megvagyok, de aztán visszafordult hozzám, és bíztatni kezdett, hogy biztos csak rossz időszakon mennek át anyáék, és majd megbeszélik.

- Azt mondta, hogy már nem szeretik egymást. Ez nem olyannak tűnik, amit még rendbe lehet hozni. – Láttam rajta, hogy nem igazán tud erre mit válaszolni, ezért inkább javasolta, hogy induljunk haza, mert holnap iskola van. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, nincs elég nyűgöm – morogtam az orrom alatt, aztán mikor leléptem a földre felkiáltottam. Elfelejtettem, hogy nincs rajtam a cipőm, és az éles kavicsok mélyen a talpamba nyomódtak.

A telefon világításával kezdte megkeresni a lábbelimet, miközben valamit motyogott az orra alatt. Szerintem velem és az épelméjűségemmel lehetett kapcsolatban.

Podolski nyomozó hamarosan megtalálta a cipőmet, úgyhogy sziszegve felvettem, de amint betonra értünk, le kellett vegyem, mert rettenetesen fájt benne a lábam. Ezzel csak az volt a baj, hogy sötét volt, nem láttam az utat, és félő volt, hogy üvegbe lépek. Bíztam a szerencsémben, bár a mostani helyzetemet tekintve, ez volt az utolsó, amibe reményt fektethettem.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, meghallgattál és minden egyéb – öleltem még egyszer magamhoz, mielőtt a szüleink megjelentek a kapuba. Mindannyian mérgesek voltak, de örültek, hogy előkerültem.

- Szívesen, de máskor inkább ne forduljon elő, hogy eltűnsz. Itt vagyok, ha kellek, gyere át, és ha szeretnéd, elbújtatlak az egész világ elől.

- Nem tudom, mivel érdemeltelek ki – nyomtam mosolygós puszit az arca jobb oldalára, aztán anya és apa között besétáltam a házba.

Odabent rám parancsoltak, hogy menjek el fürdeni, és feküdjek le aludni, viszont szolgáltak egy jó hírrel is: holnap nem kell iskolába mennem. Helyette elbeszélgetnek velem, gondolom, nem arról, hogy mi legyen az ebéd.

Mióta Louis megjelent a parkban, sokkal jobb kedvem volt. Pozitívabban vártam a holnapi napot is, és talán újra bízni kezdtem benne, hogy minden helyrejöhet. Csak azt nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy Louis jelenléte vált ki belőlem mostanában ilyeneket, vagy csak a holnapi iskolamentes napnak örültem ennyire.